Bő egy hónappal ezelőtt megtudtam, hogy rákos vagyok. Az első gondolatok között nem szerepelt ugyan, hogy naplót írjak a dologról, de az azóta gyűjtött élmények talán megérnek néhány sort.
Hogy ezek a sorok aztán majd mennyire gyarapodnak, azt meglátjuk...

Figyelmeztetés!
A szerzőnek véleménye van dolgokról, emberekről, hitről, egyebekről. És ami rosszabb, ezt le is írja.
Az írások jó eséllyel nem csak nyomokban tartalmaznak majd iróniát, cinizmust és logikát.
Akinek nem tetszik, ne olvassa, pláne ne kommentelje! Én se járok operett előadásokra, mert nem szeretem. De nem is megyek trollkodni az operett fórumokra.
Köszönöm!

 Ahogy azt a bejegyzés címében már írtam: minden kezdet nehéz. Így volt ez a diagnózis napján is, amikor is viszonylag könnyen kibírtam nevetés nélkül. Egységes recept biztosan nincs arra, hogy miként kell reagálni egy ilyen dologra, így szerencsére nem kellett semmilyen "illemkódexhez" alkalmazkodnom. Meglepő módon nem az volt az első gondolatom, hogy mi lesz velem, hanem az, hogy mi lesz a családommal, a négy éves lányommal. Hogy fog felnőni, hogyan tudnék neki valami emléket, lenyomatot hagyni magamról, arról, hogy ki is vagyok én. A páromat rögtön elkezdtem ellátni mindenféle tanácsokkal: mit csináljon, mire figyeljen, ha én nem leszek, hogy lépjen túl, élje az életét, stb.
Mindezt gyakorlatilag percekkel az után, hogy egy elsődleges diagnózis került megállapításra (tükrözés útján), azaz, hogy vastagbélrákom végbélrákom van. Nem volt infó arról, hogy pontosan milyen a kiterjedése a bélfalon kívülre, van-e közeli/távoli áttét, stb. Szóval nem bíztam semmit a véletlenre, igyekeztem rögtön a legrosszabbra gondolni.
Mint az manapság természetes, az este az internet előtt telt: mi várható, mik az esélyek, stb. Örömmel nyugtáztam, hogy áttétek esetén cirka 7 hónap alatt is ki lehet esni a TB fizetők köréből, az 5 éves túlélés pedig átlagban 63%-os aránnyal bír. Ezen adatok alapján is joggal lehet szomorkás az ember, de ha ehhez hozzávesszük, hogy édesanyám ugyanilyen betegségben, illetve áttéteiben halt meg, mindössze 49 évesen (4 évvel a diagnózis után), akkor talán érthető, ha ezen az estén kivételesen nem a felhőtlen jókedv volt rám jellemző.
Természetesen még aznap este felhívtam minden, abban a pillanatban fontosnak tűnő ismerősömet és megvigasztalhattam őket az én betegségem miatt érzett bánatukban...
A nap legnehezebb része azonban nem ez volt, hanem az, hogy hogyan próbáljam meg leplezni a szomorúságomat a lányom előtt. Mondanom sem kell, nem sikerült. Mivel még sohasem látott szomorúnak, sohasem látott könnyezni, elég hamar megérezte, hogy valami nem jó, és mivel még csak négy éves, nem is tudta, hogy mit kezdjen ezzel a helyzettel. Szegény azt gondolta, hogy vele van valami baj, hogy Ő rontott el valamit, így nem győztem/győztük mondogatni, hogy minden rendben, hogy mennyire büszkék vagyunk rá (és tényleg...), stb.
Lefekvés előtt diktált egy levelet, nekem: Szeretlek Téged és nagyon hiányzol az oviban!
Nehéz volt nem elérzékenyülni.

Másnaptól beindult az élet (élet - LOL)! Reggel 8-kor már hívott a diagnózist felállító gasztroenterológus orvos, hogy talált egy szerinte nagyon jó onkológust, aki aznap vár is. 11-kor már nála voltam.
Kedves, középkorú, segítőkész nő. Rögtön szervezni kezdte a különféle vizsgálatokat (labor, MR, CT), hogy mihamarabb elkezdhessük a kezelést. Szerencsére egy héten belül talált időpontot mindenhova, így alig hét napot kellett izgalomban tölteni, hogy van-e áttét, vagy nincs?

Szerencsére ez az egy hét sem búslakodással telt.
Az első estét leszámítva egyáltalán nem keresgéltem a neten vagy máshol a rákkal kapcsolatban. Ennek ellenére rengeteg információhoz jutottam, mert mondanom sem kell, mindenkinek van valami jó tanácsa, tuti receptje a túlélésre. Igaz, egyik sem saját tapasztalat alapján.
Rövid ízelítő azokból a tanácsokból, amiket kaptam:
- nagy dózisú C-vitamin
- deutérium-mentes víz
- alga
- sámán (ez az egyik kedvencem)
- szódabikarbóna
és megannyi más...
Mondanom sem kell, hogy mindet olyan elánnal javasolták, mintha a javaslattevők is ezek által gyógyultak volna meg, de legalábbis lenne egy boltjuk, ahol ezekhez hozzájuthatok.
Aki nem ismer, az is rájöhetett a fenti sorok alapján, hogy enyhén szólva is szkeptikus vagyok a különféle "alternatív" gyógymódokkal szemben. (Hogy tovább fokozzam: radikális ateista is vagyok.)
Természetesen örülök neki, ha az emberek segíteni akarnak. Ez mindenkinek jól esik. Az viszont már kevésbé örömteli, ha 1-2 nappal a diagnózis után (mikor még én sem tudom a tutit, hiszen az egyéb vizsgálatok előtt állok), gyakran velem csak formális kapcsolatban lévő emberek próbálnak Jehova tanúit megszégyenítő vehemenciával meggyőzni valamilyen "csodaszerről", amiről ugyan neki nincs személyes tapasztalata, de nyilvánvalóan működik, mert olvasta az interneten vagy egy körlevélben. A legfőbb érvelésük pedig szinte mindig ugyanaz, azaz, hogy azért nem tudunk ezekről a dolgokról, mert a gyógyszeripar nem engedi elterjedni azokat.
Kész szerencse, hogy az Ő gépükhöz nem fért hozzá a Richter vagy a Pfizer, így elolvashatták és megoszthatták velem a teljes gyógyulás kulcsát. Kétségtelen tény, hogy a kiválasztottak köztünk élnek!

Első bejegyzésnek legyen elég ennyi!
A folytatásban mesélek majd a vizsgálatokról, a kezelés első hetéről és persze az egészet körülvevő természetes szelekcióról.