Mivel a kezeléseken jelenlévőktől nem sok szórakoztatáshoz jutottam eddig, kénytelen voltam magamat szórakoztatni. Igaz, segédeszközökkel. A félreértések elkerülése végett közlöm, hogy ezek a segédeszközök nem azok a segédeszközök. Azokban lemerült az elem.
Kemóra kötve viszonylag korlátozott az ember cselekvőképessége, így tengózni, tollasozni vagy bográcsgulyást készíteni szinte egyáltalán nem lehet közben. Jobb híján marad a beszélgetés, az olvasás vagy mint esetemben, a filmnézés. Ellentétben minden híreszteléssel, igenis szeretem az embereket. Úgy 1-1,5 percig. Utána rám tör az unalom. Olvasni meg inkább kádban, vagy itt-ott fekve szeretek.
Még jó, hogy a technika hétmérföldes csizmájának útjába nem áll a rák, így léteznek különféle hordozható ketyerék, amin akár filmet is lehet nézni. És milyen filmet nézek egy kemoterápián? A The Walking Dead című zombis sorozatot.
Ezt azért tessék egy kicsit ízlelgetni.
Szerencsére az elmúlt 1,5 hétben csak sugárkezelésre kell járnom, ott meg nem kell annyit várni, hogy érdemes legyen belekezdni valamilyen filmbe, sorozatba. Már csak azért sem, mert akkor még nehezebben lehetne mosolyra deríteni az embereket. Úgy csak egy lennék a leszegett fejjel ücsörgők között, igaz, az én fejem egy kijelzőt bámulna.
Ha már szóba került a dolog: továbbra is furcsán néz rám a személyzet, bár 1-2 napja, mintha látni vélnék némi mosolyt a szájak szegletében. Igaz, lassan tényleg Alfonzói szintre kell jutnom a helyzetkomikumokban. De nem adom fel! Már készülök egy zanzásított szerzői estre, ahol a rendelkezésemre álló 1,5 percben megpróbálom a lehetetlent: igazi mosolyra fakasztani az ott dolgozókat. Mission: Impossible?
No de elég a nyafogásból, koncentráljunk a rákra. Ami nem is olyan könnyű akkor, mikor továbbra is hétköznapian érzem magam. Akkor inkább mégis hagyjuk. Amúgy ma szerda van: foci nap. Hmmm... Ez a bejegyzés amúgy is a szórakozásról szól.
UPDATE: Voltam focizni. Nem bántam meg. Csak az orrom egy kicsit.
Utolsó kommentek