Úgy tűnik, időnként ez három hétre is kiterjedhet. Az öthetes kezelés negyedik hetében járok, és elképzelhető, hogy megjelent az első mellékhatás. Ez mindenképpen jó hír a katasztrófaturistáknak.
Azt már az elején le kell szögeznem, hogy a kezelés mellékhatásának gondolt tünet nem jár vérrel, így aki ennek reményében kezdte el olvasni a bejegyzést, annak nem érdemes tovább vesződni az olvasással.
Véget ért a húsvéti hosszú hétvége, ami alatt újfent híztam egy kilót. Ennek a ténynek talán most először örülök, mert ugyan enélkül az egy kiló nélkül is volna mit leadnom, de ugye ezt a hízást is fel lehet fogni annak, hogy nem vagyok beteg. A gyarapodáshoz nyilván enni kellett, ami így húsvét környékén tormával is jár, az meg ugye erős szokott lenni. Ennek, illetve némi Pokol Tüze kolbásznak tudtam be 3 napja azt, hogy nem csak az utcán volt csípős a reggel. De ez a tünet nem igazán múlt el, így most jelenleg minden egyes alkalommal megszülöm a Vörös Október nevű tengeralattjárót, aminek felületén már kagylótelepek és komplett korallzátonyok telepedtek meg. Plusz ott van még kiálló tárgynak a periszkóp is ugye. Magyarán a dolog igencsak feszegeti a korlátokat. Tovább rontja a közérzetet, hogy így olvasni sem lehet közben, mert nem tudok a betűkre koncentrálni.
A termék, külső jellemzői alapján ráadásul egyáltalán nincs összhangban a gyártás során befektetett energiával.
Ami miatt kicsit gyanús a dolog az az, hogy ilyen jellegű tünetet nem prognosztizáltak. Volt szó hasmenésről és bőrpírről, de felbosszantott sündisznó szüléséről nem. Remélem, nem túl szapora a faj és hamar elmúlik a dolog.
Minden rosszban van valami jó, így ebben is: az eredeti tünet, amivel orvoshoz kezdtem járni, gyakorlatilag teljesen elmúlt. Elmúlt a rák, vége a blognak! Mindenki menjen a dolgára.
Szerencsére egyéb elváltozásokról nem tudok beszámolni, a múltheti foci okozta horzsolás is szépen gyógyul az orromon, a szomszéd utcából nézve már csak árnyéknak látszik. Fel is bátorodtam a dolgon, így tegnap megint labdáztam egy kicsit. Jól esett.
Hogy a csapattársak mennyire örülnek, azt nem tudom, mert a korábban nyújtott 100%-os teljesítményem sem volt éppen Lionel Messiéhez hasonlatos, most meg csak 50-et nyújtok. Érzésre menne a 100 is, de mivel elvileg nem is lenne ott a helyem a pályán, nem akarom feszegetni a határokat. Szerencsére a gólok, gólpasszok (amit a legjobban szeretek), még így is jöttek. Erről a dologról sem szeretnék lemondani a műtét, illetve az azutáni kezelések végeztével.
Erre akkor jöttem rá igazán, mikor a mostani kezelések megkezdése előtti utolsó két alkalommal mentem le. Illetve mikor a foci után elindultam haza. Akkor azt hittem, gondoltam, hogy talán azok az utolsó alkalmak mikor játszhatok és bizony fejben eléggé nehéz volt ezt feldolgozni. A játék is nagyon rosszul ment és ahogy elindultam haza, azonnal könnyezni kezdtem. Szerencsére, vagy éppen szerencsétlenségemre, mindössze 900 méterre lakom a tornateremtől, így sok időm nem volt a kesergésre, mert nem akartam, hogy otthon szomorúnak lássanak. Így aztán összesen 1800 méter elég volt ahhoz, hogy ezt a traumát is feldolgozzam.
Múlthéten, mikor ismét lementem, akkor meg úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban, amikor többheti nyavalygás után megkaptam a hőn áhított matchboxokat. Az élet apró örömei...
A következő foci szinte biztosan kimarad, hiszen elérkezik az ötödik hét, ami ismét kemóval párosul majd. Mivel az első héten csak egy átszúrt véna miatti melléfolyás okozott némi pánikot, bizakodással tekintek a következő öt adag elé. További két dologban reménykedem még:
1., Higiénikussá váltak a WC-k a kórházban.
2., Van már lasagne ízű kemó is.
Miért érzem úgy, hogy utóbbinak nagyobb az esélye?
Utolsó kommentek