Véget ért az ötödik hét, azaz túl vagyok a második kemón. Még három sugárkezelés és elvileg néhány hétig elkerülhetem a tűk és csodálatos illatok birodalmát.

A szokásos tűnyomokon és véraláfutásokon felül némi lelki sérülést is beszereztem ezen a héten, legalábbis ez a hét viselt meg a legjobban fejben. Fizikailag nem indokolta semmi a stresszt, de mégis, minden reggel ökölbe szorult gyomorral mentem a kemóra. Nem voltam szomorú vagy ilyesmi, egyszerűen csak stresszelt a dolog. Felhasználva kivételes pszichiáteri képességeimet, arra a megállapításra jutottam, hogy a majdani műtéttől való páni félelmem vette át az irányítást a fejemben. Mert ugye a sorrend az, hogy vizsgálat, kezelés, műtét, kezelés. Igaz, hogy elméletileg több idő van még a műtétig, mint az egyébként igen gyorsan tovaszálló öt hét volt, de a sorrendben akkor is a következő lépcsőhöz közelítünk. Ez pedig egyelőre eléggé megrémít. Egy sima tűszúrás is megvisel, mit reméljek majd akkor egy tucatnyitól, kiegészítve csövekkel, katéterrel, a kibelezésről nem is beszélve. Eddig is nagy pénzt tettem volna rá, de mostanra szinte biztossá vált: az én lelkem teljességgel alkalmatlan az orvosi kezelésekre. Talán gyerekkorom óta betegeskednem kellett volna, hogy hozzászokjak.
Így azonban marad az agyalás. Nyilvánvalóan be kellene rúgnom és úgy maradni a műtét után még vagy egy hétig. Esetleg bebábozódhatnék, mint egy hernyó. Így végre mindenki nyugodtan hívhatna féregnek.
Bónuszként megjegyezném, hogy tegnap és ma délelőtt is sokkal több időt töltöttem különféle mellékhelyiségekben, mint azt egyébként szoktam. Sajnos nem a kedvenc magazinom kötött oda.
Persze vannak pozitívumok is. A tegnapi sugárkezelésen kiderült, hogy téma voltam a személyzet körében, mondván, nekem állandóan jó kedvem van. Pechemre nem tudtam meg részleteket, de mindenesetre eljutottunk odáig, hogy feltűnt, talán más hangulat is uralkodhatna ott időnként. Még három lehetőségem van ezt mélyebben is elültetni.
Ugyancsak a pozitívumokhoz tartozik, hogy a vérképem a heti kemó megkezdése óta gyakorlatilag csak javult, pedig akkor sem volt rossz.
Egyébként nem véletlen, hogy most pár napig nem volt bejegyzés, mert nem igazán történt semmi. Még egy nátháról is eseménydúsabb blogot lehetett volna írni az elmúlt napokban. Reggel felkelés, pánikgomb megnyom, kemó, pánikgomb kikapcs, sugár, meló, óvoda, haza. Semmi extra. Még álmodni sem álmodtam semmi szokatlant. Mondjuk túl sok esély nem is adok neki az átlag hat óra alvással, ami nem azért annyi, mert nem tudok aludni, hanem azért mert sajnálom rá az időt. Ennek persze az az ára, hogy reggelente a könnyed ébredésnél annak is nagyobb az esélye, hogy a rádió bemondja, hogy mostantól minden ember megköszöni, hogy tartják neki az ajtót.
Úgy néz ki, hogy a kezelések elviselése mellett a 24 órás napok 30 órásra való bővítését is felvettem a tennivalók listájára. Ez alól ma egy kicsit mentesítettem magam, mert 8 órásra bővítettem az éjszakai alvást. Ennek ellenére ma enerváltabbnak érzem magam, mint máskor. Az élet megint engem igazol.