Egyfajta mérföldkőhöz látszik érkezni az életem: holnap elvileg megtudom, hogy mikor lesz a műtét. Lassan kezdhetem vágni a centit.
Letelt az egy hét önkéntesen és önkényesen kivett szabadságom, mellyel a kezelés után leptem meg magam. Egy nagy levegő után erőt vettem jobb kezem hüvelykujján és tárcsáztam a sebészt, illetve annak asszisztensét. Holnap reggel gyakorlatilag a kórházban ébredhetek, mivel reggel 8-ra kaptam időpontot. Erre külön is rákérdeztem, mert az első randink is ilyen időpontra volt megbeszélve, hogy aztán garantált nyereményként átvehessek egy félórás várakozást: ugyanis, ahogy az az előtér egyik falán látható tájékoztatóból kiderül, 08:30-ig konzílium van. Sebaj, hova az a nagy rohanás.
Az asszisztens egyébként külön kihangsúlyozta a telefonban, hogy egy megbeszélésre várnak holnap reggel. Ennek azért van jelentősége, mert az első alkalommal is így lett beharangozva a találkozó jellege, mégis, alig három perccel az első kézfogás után egy optikával a hátsómban nyüszíthettem, egy, az első ókori orvosi feljegyzésekkel egyidős vizsgálóasztalon. Az említett három percben a vetkőzés is benne volt, így bátran kijelenthetjük, hogy a doktor nem a hosszú előjáték híve.
Ahogy arról már többször is írtam, nem igazán várom a műtétet, és mivel a korábban említett hasba rúgós és wc-n hosszan-ülős tüneteim néhány napja elmúltak, nem is nagyon van olyan dolog, ami elterelné róla a figyelmemet, vagy legalábbis tünetekkel igazolná annak szükségességét. Gyanítom, fejben nem lesz egy sétagalopp a várakozás, főleg az utolsó napok.
Semmivel sem érzem magam betegebbnek, mint mondjuk 5 éve. Vagy bármely tetszőleges napon az elmúlt 37 évben. Komolyan mondom, olyan ez a betegség, mint valami statisztika: papíron minden kimutatható.
A műtét után viszont jöhet az új helyzet, és annak beillesztése a hétköznapokba. A szürkékbe. A holnapi napon erről is igyekszem majd új információkat begyűjteni, így talán gyakorolhatom az új recepteket a konyhában. Ha jól sejtem, a vörösboros marhapörköltem nem lesz közte.
Addig is, amíg az új életformámat nem kell elkezdenem, folytatom a régit: tegnap megint elmentem focizni. Nyilvánvaló, hogy őstehetség vagyok, még ha későn érő is. Még az általában csak támaszkodásra használt bal lábammal is lőttem gólt. És ha lenne róla videó, még be is linkelném.
Kevés dolog tud igazán nagy lelkesedést kiváltani belőlem, olyan, ami szinte eufóriát okozna, meg talán nem is volt az elmúlt 10 évben. Mondjuk ez negatív irányban is igaz. Talán ezúttal sem lesz ilyesmire szükség, mert már most is érzem, hogy egy perccel sem szeretnék tovább maradni a kórházban a szükségesnél. Ha a pizzához hasonlóan sebészt is lehetne házhoz rendelni, akkor biztosan ezt választanám. Maximum ha megszalad a szike, akkor mindjárt a pizzát is felszeleteli.
Az említett centit most kezdem majd másodszor vágni. Igaz, ezúttal csak elméletben és az utolsó darabját sem várom majd annyira, mint tettem azt 1995 januárjában. De lehet, hogy beszerzek még egy centit, amit abban a pillanatban elkezdek majd vágni, amint az én megrövidítésemet abbahagyták. És ha elfogy a kijelölt mennyiség, akkor amint hazaérek, fogom a maradékot és megmérem, hogy mennyit nőtt a lányom.
Utolsó kommentek