Nyilvánvalóan teljesen normális vagyok, hiszen a hangok is ezt mondják. Már csak azt kellene eldöntenem, hogy beteg vagyok vagy nem? Nem könnyű a döntés.
Adott ugyebár egy halom orvosi papír, ami azt próbálja elhitetni velem, hogy rákos vagyok. Komplett kezeléseket és egy műtétet is próbálnak eladni nekem az említett kiadvánnyal. Eddig igen sikeresen.
A gond csak az, hogy ha nem nézem a papírokat, akkor semmi sem utal arra, hogy bármi bajom lenne. Tegnap este ismét focizni voltam, ahol sikerült elég jól kihajtanom magam. De ez egy teljesen normális elfáradás volt, semmivel sem volt rosszabb a kondim, mint akármikor eddig. Le-fel rohangáltam (profi szerződést persze senki sem kínálna ezért a teljesítményért), miközben az agyam folyamatosan azt kiabálta, hogy "Rákos vagy, ne hajtsd magad!", de a lábaimat ezt nem érdekelte, azok csak mentek, kergették a labdát, mint valami spániel a Margit-sziget nagy rétjén.
Teljesen skizofrén állapot volt.
És ez gyakorlatilag a nap bármely percére igaz. Múlt pénteken ugye megtudtam, hogy bő egy hónapom van a műtétig. Aznap ez nem különösebben foglalkoztatott, de a következő 24 órában úgy éreztem magam, mint egy tűzhelyen felejtett kukta, ami a legkisebb érintésre is felrobbanhat. Bármit csináltam, bármihez nyúltam, az volt bennem, hogy talán most teszem ezt utoljára. Pedig a műtétig nem egy nap, nem kettő, de nem is egy hét volt/van hátra. És mégis. Teljesen a hatása alá kerültem.
Vasárnapra aztán csökkent a nyomás a kuktában, a benne lévő csülkös bableves szinte péppé főtt. Hogy a feszültség hova lett belőle, azt talán csak a fizikusok tudnák megállapítani, ami ebben az esetben inkább pszichiátert jelent. Emlékeim szerint senkit sem vertem agyon, még csak fel sem pofoztam senkit, amit talán az is megerősít, hogy egyetlen éjszakát sem töltöttem előzetesben. De valamivé biztosan átalakult az energia, mert elveszni nem vész el, mint azt tudjuk. Egyesek szerint az ilyen bélrákok az elfojtott feszültség hatására (is) alakulnak ki. Lehet, hogy most adtam a sejteknek egy kis ennivalót? Vagy nem fojtottam el semmit, csak lenyugodtam? Talán sosem fogom megtudni.
Itt vagyok, a hőn áhított szürke hétköznapok között, semmi orvosi dolgom nincs, azt csinálok, ott és amikor akarok. És ha sikerülne teljesen kiraknom a fejemből az elkövetkezendő műtétet, akkor ezt teljesen felszabadultan tudnám megtenni. Amilyen szerencsém van, ez majd a műtét előtt 20 perccel fog összejönni.
Próbáltam egy kis alkohollal felszabadítani magamat, de semmi sikert nem hozott. Máskor, ha megiszom egy kis üveges sört, akkor, ha csak 15 percre is, de egész tréfás hatást okoz. Most hiába vettem fél literes kiszerelésűt, az ég világon semmi hatása nem volt. Ennyi erővel gumibogyó szörpöt is ihattam volna, azzal biztosan könnyebben ugrálok el Tódi és a többi szörny elől.
Úgy látszik, a kemó annyira megerősítette a májamat, hogy lassan bármelyik hazai biztonsági őrrel, vagy tetszőlegesen kiválasztott orosz állampolgárral leülhetnék egy ivóversenyre. Felvehetnék a betegtájékoztatóra, mint a gyógyszer pozitív mellékhatása.
Ha megint jönnek majd a hangok, amik azt mondják, hogy teljesen normális vagyok, akkor majd megkérem őket, hogy azt is mondják, hogy beteg sem vagyok. Mint minden marketingnél, itt is biztosan működni fog az a tétel, hogy ha sokáig mondanak valamit, akkor azt elhiszik. Bárcsak hiszékenyebb lennék.
Utolsó kommentek