Ma megtört a jég, ugyanis eljött az első pillanat, amikor teljes mellszélességgel a műtét mellett voltam. Ez a pillanat egyébként körülbelül két órán át tartott.

Történt ugyanis, hogy a szombaton amúgy megszokott, késői reggeli után nem tudtam nem elfogadni azt a meghívást, amit lakásunk legkisebb helyisége adott. A helyiség semmivel sem otthonosabb, mint az ingatlan többi része, mégsem tudtam otthagyni. Olyan alhasi görcseim voltak, mint talán még sosem. A fájdalom olyan pozitúrákra késztetett, amelyek egy kínai artistának is a becsületére váltak volna. Ráadásul a mutatvány semmilyen eredménnyel nem járt. Sem a görcsre nem hatott, sem a Csatornázási Műveknek nem tudott munkát adni. Folyamatosan éreztem, hogy jönne a szállítmány, de valahogy nem találja a kijáratot az alagútból, döngeti a falakat, tolat össze-vissza, de a kalapos sofőr csak nem bír rátalálni a helyes ösvényre. Annyira megviselt a dolog, hogy február közepe óta most először vágytam jobban egy szikére, mint bármi másra. Komolyan felmerült bennem, hogy a görcsök okozta mozdulatsort megpróbálom úgy koordinálni, hogy eljussak a konyháig, ahol aztán valamelyik életlen késünkkel levezetem a műtétet.
A görcs szemmel láthatóan jól szórakozott azon, hogy erőtlenségemben egy bárszékre kellett borulnom a wc-n ülve, mert szinte pillanatokat sem hagyott a pihenésre. A nagy mulatásban aztán vélhetően nevetőgörcsöt kapott, mert elég gyorsan enyhült, időt adva arra, hogy eljussak az ágyig, ahol lecserélhettem személyét egy álommanóra.
Ébredés után aztán mintha misem történt volna, néhány perc alatt végeztem a délelőttre szánt munkával.
Azóta semmi.

Őszintén szólva nem igazán tudom hova tenni a dolgot. Eddig semmi előjele nem volt annak, hogy a rákos rész ismét munkába állna. Próbálnék arra gyanakodni, hogy valami étel űzött velem tréfát, de ez csak akkor lehet biztos, ha a jövőben nem alternatív tornagyakorlatok elvégzésre használom majd a mellékhelyiséget. Meglátjuk.

Egyéb hírek egyelőre nincsenek. Igyekszem kordában tartani a tömeggyarapodásomat, így egyelőre nem kell új ruhákat beszereznem. Illetve néhány pizsamára talán majd szükségem lesz, mert abban eléggé biztos vagyok, hogy az itthoni alváshoz használt öltözetem a kórházban nem lesz majd teljesen szalonképes. Ugyanis éjszaka maximum egy póló szokott rajtam lenni.
A hírre gondolom most majd hölgy Olvasók ezrei jönnek tűzbe, de még miattuk sem tehetek kivételt, azaz nem fogom fényképekkel illusztrálni a blogot.

Remélem, ez nem okoz majd túl nagy feszültséget bennük. Ha mégis, akkor javaslom a reggeli tornát, mert amint azt fent olvashatták, remekül lefárasztja az embert.