Ma megtörtént az utolsó, műtét előtti vizsgálat: jöhet majd a mese és az altatás. Tűzoltó leszek s katona. És álmomban talán csöngetek is majd egy picit.
Furcsa hangulatú megbeszélésen, vizsgálaton vagyok túl. Igazából semmi extra nem történt, csak elmentem az altatóorvoshoz, aki egy általános kérdezz-felelek és némi sztetoszkópos hallgatózás útján megállapította, hogy altatható vagyok. A furcsa hangulatot nem is ez okozta, hanem a beszélgetést felvezető párbeszéd, melynek során a pénteki labor és egyéb vizsgálatok eredményei után érdeklődött. Már azt is nagyon megdöbbentőnek találta, hogy ennyi évesen jött elő ez a fajta rák, mert ez inkább az 50+-osokat érinti. De mikor megtudta, hogy az évi 1-2 náthán kívül sosem volt még semmi bajom, mikor meglátta a laboreredményeimet, amelyek elmondása szerint gyakorlatilag kifogástalanok voltak, akkor már nem nagyon tudta leplezni a döbbenetét. Mi mást is mondhattam volna: én sem értem, mit keresek ott.
A helyzet valóban érdekes: úgy bukkant fel bennem egy akár halálosnak is nevezhető nyavalya, hogy közben makk egészséges vagyok. Ez a kettősség kísérte végig az elmúlt 4 hónapot. És, ahogy arról már máskor is értekeztem, ez a meseszerű általános egészségi állapot az ég világon semmiféle garanciát nem ad semmire.
A daliás lovag ellovagolt a hétfejű sárkány barlangjához, páncélján megcsillan a napfény, ott áll harcra készen. Minden feltétel adott a biztos győzelemre. A sárkány elindul feléje, Ő a kardjáért nyúl, ám abban a pillanatban elbizonytalanodik: lehet, hogy mégiscsak azt a kardot hozta el, amelyet nem lehet kihúzni a hüvelyéből a sok rozsda miatt?
Nem egy irigylésre méltó helyzet.
Most, hogy kezdek ismét napi szinten részese lenni a hazai egészségügyi ellátásnak, újra szembesülhetek az azt körülvevő hangulattal, körülményekkel. Legutóbb írtam, hogy a pénteki vizsgálatokon egész épkézláb ügyintézésben volt részem. Ma sem kellett csalódnom. Időpontra mentem, és ugyan várnom kellett egy kicsit, de ez bőven a toleranciahatáron belül volt. Az egyébként talán nálam is fiatalabb doktornő kedves volt, és meglepett, ahogy azt feljebb írtam.
Az igazi katarzist azonban a sebész asszisztense okozta. Azt már a korábbi beszélgetések során is örömmel vettem észre, hogy vevő a viccre, de ma Ő is beszállt egy kicsit az iparág hangulatjavításába. Éppen azt írta fel nekem, hogy pontosan mikor, miket kell majd tennem a műtét előtt, amikor is szóba jött, hogy minden híreszteléssel ellentétben, nem rólam mintázták a Rendíthetetlen ólomkatona figuráját. És most jön a lényeg: azt felelte erre, hogy nem kell izgulni, végül is csak az életemről van szó. Értik? Viccelt a halálommal!
Legszívesebben ott helyben megöleltem volna. Végül persze nem tettem.
Sőt, még a lányom egyetemi tandíjára szánt, kiporciózott pénzes borítékok is nálam maradtak. Azt mondták, hogy utólagos elszámolás van, előre nem fogadnak el semmit. Hát nem nagyszerű?
Ám a törpök élete nem csak játék és mese...
Csodálatos fizikai állapotomat sajnos ma nem sikerült tovább erősítenem, mivel hiába öltöttem magamra a focimezemet, létszámhiány miatt elmaradt az amúgy szezonzáró focizás. A mozgás miatt természetesen sajnáltam, ám abban nem vagyok biztos, hogy fejben le tudtam volna kezelni a "Lehet, hogy most focizok utoljára." életérzést.
Maradt hát egy hétköznapi vacsora (kivételesen nem amolyan magyar konyhás, növényi olajban sült állati zsiradék), és egy kis foci a TV-ben. Közben pedig naplóírás.
De mára legyen elég ennyi, most megyek, kiszidolozom a kardomat. Alig egy hét és jelenésem van a sárkány barlangjánál. Nem kellene némi rozsda miatt elrontani a Happy End-et.
Utolsó kommentek