Erre lenne talán most a legnagyobb szükségem. Tegnap még azt hittem, hogy arra a dologra, amit már évek óta szeretnék hobbi gyanánt, de az most visszacsúszott a második helyre.
Hazaértem. Mindössze egy hétig voltam távol, mégis, szinte minden megváltozott bennem, körülöttem. Legalábbis így érzem. Magához a változáshoz persze nem kellett hét nap, arra elég volt közel három és fél óra a műtőben. És még tiltakozni sem tudtam. Általában a megváltást hozza az embereknek az ébredés egy nyomasztó álom után, itt mégis valami más történt. Valami furcsa, már-már érthetetlen dolog. Részt vettem egy röpke álommentes alvásban és egy másik életben ébredtem fel. Akárcsak a 37 évvel ezelőtti születésem, ez is fájdalommal, stresszel, sírással kezdődött. Csak most nem volt ott anya, hogy magához öleljen. Nyugtattak, szerettek itt is, sőt, még értelme is volt a szavaknak, de mégsem hoztak igazi megnyugvást. Fájtak a sebek és fájt a lelkem. Előbbin az idő és a fájdalomcsillapító, utóbbin a szavak próbáltak enyhíteni. Hellyel-közzel ment is a dolog. De még mindkettő törékeny.
Furcsa dolog volt hazaérkezni, illetve elindulni haza. Mikor tegnap megtudtam, hogy mától ismét csak magamra haragudhatok, ha szikkadt a reggelire szánt zsemle, akkor egyrészt örültem, másrészt az is átfutott az agyamon, hogy máris? Nem kellene még egy kicsit szemmel tartaniuk? De ennek legkisebb jelét sem adták. Így aztán ma dél körül már itthon találtam magam. Kezdetét vette a megszokott bútorok használatbavétele, igaz, most furcsa pozitúrákban és nem mosolygós, hanem fájdalmas arckifejezéssel. És persze jött a pihenés, láblógatás, elmaradt sorozatok bepótolásának elkezdése. Majd a félelemmel, de mégis oly régóta várt pillanat: a lányom hazaérkezése az oviból. Nagyon hiányzott már és vártam, hogy újra láthassam, de közben féltem is, hogy milyen lesz vele újra együtt lenni úgy, hogy egy kicsit bénább apát kap vissza. Olyat, aki nem dobálja, nem kergeti fel és le a lakásban, aki még rendesen meg sem tudja ölelni. Ennek megfelelően kicsit furcsább volt az örömünk. De azt hiszem, Ő is örült. Legalábbis a bohóckodása alapján.
Az egyetlen negatív dolog az volt, hogy közölte: büdös vagy. Mondanom sem kell, ott helyben megsemmisültem. És az újjáépítés még most is csak lassú ütemben halad, annak ellenére, hogy kiderült, nem a tasak aktív szénszűrője adta fel a munkát, hanem a ruhám vette át a kórház szagát. Annyira összetört az a két szó, hogy el nem tudom mondani. Miután lementek a játszótérre, az első dolgom volt levetni és elégetni a ruháimat, majd miután elmentek a tűzoltók, felkeresni a zuhanyt, ahol még eléggé nyögvenyelősen boldogulok.
Egyelőre kissé nehezen dolgozom fel a sete-suta énemet. Remélem, a műtéti hegek és fájdalmak javulása után közelebb leszek a korábban már megkedvelt önmagamhoz.
Plusz erőgyűjtés gyanánt majd igyekszem többet gondolni az előző bejegyzésemben említett kórházi szobatársamra, Zoli Bácsira. Már az első együtt töltött nap után tudtam, hogy biztosan írni fogok majd róla, és ez a közös "nyaralás" vége után sem változott. Ő egy nappal utánam érkezett, így ennyivel később is került kés alá és ellentétben velem, Ő az intenzív osztály ablakai mögött hallotta az éjjeli vihar zörgését. Neki is hasonló műtétje volt, mint nekem, igaz, az övé egyszerűbb volt, kivezetés nélkül. Ezen tények azonban semmit sem vonnak le azon érdemeiből, hogy a műtét másnapjának reggelén kocsiban, azaz ülve hozták vissza és rá egy órára már az első sétáját is megtette, mindezt rezzenéstelen arccal. És, hogy ez mitől volt elismerése méltó? Nos, Zoli Bácsi hetvennek néz ki, de valójában nyolcvanöt éves, négy évvel ezelőtt amputálták az egyik lábát, érproblémák miatt. Olyan természetességgel vette az eléje tornyosuló akadályokat, hogy az valami hihetetlen. Egyszer nem panaszkodott, szellemileg teljesen friss volt és akkora akarat- és életerő van benne, mint az egész városban nincs összesen. Egy órája ismertem csak, mikor tudtam, hogy Ő lesz a példaképem. Az együtt töltött pár nap alatt sem sikerült rájönnöm, hogy miből készült ez az EMBER, pedig sokat beszélgettünk. Örülök, hogy ilyen lakótársam volt.
Ha csak tizedannyira lennék erős, mint Ő, akkor most biztosan könnyebb lenne. De most még nem az. A kórházban lecsillapodott bennem a jelenlegi helyzetem okozta sokk, de a mai hazaérkezésem felkorbácsolta a tengert, mely olyan okok miatt hullámzik, mint az, hogy mikor hagyhatom abba a tasakragasztásokat a hasamra? Műtét után közvetlenül ez úgy látszott, hogy augusztus vége lesz. Tegnap ez előrejött július 20-ra, ma pedig ha nem is távolodott el nagyon, de ennek lehetősége is előkerült, miután beszéltem az onkológusommal, akit azért hívtam fel, hogy elmondjam, túl vagyok a műtéten. A beszélgetéskor azonban lehűtött, mondván ne éljem magam bele annyira abba a műtétbe, mert a szövettan eredménye alapján derül majd ki, hogy esetleg mégis inkább a kemóval folytatja a kezelést és csak utána enged megműteni. Ez mondanom sem kell nagyon feldobott, mivel az egy cirka fél éves procedúra. Annyit én meg nem szeretnék hasbeszéléssel tölteni.
Kezd egy csöppet kiborítani az, hogy időnként egy napra előre sem tudok tervezni. Még egy-két ilyen tréfa, és kénytelen leszek valóban megépíteni azt az időgépet. Már csak azt kell kitalálnom, hogy melyik irányba induljak vele?
Utolsó kommentek