Vissza a szürke hétköznapokhoz!

Zsákomban a rákom. Napló a népszerű betegségről, saját szemüvegen át nézve.

Hivatalos Facebook oldal

15 perc hírnév - Médiatár

 

Házipatika interjú: klikk

 

Utolsó kommentek

  • Memento Mori: @Altezza: Hurrá! ;-) (2018.04.22. 19:54) Ránc
  • Altezza: @murray: Sorry, hogy nem valami tréfásabb bejegyzéssel kellett szembesülnöd. :-D Ha ez vigasztal, akkor (kipp-kopp), asszem letudtam a posztban szereplő depressziós, pánikrohamos dolgot. ;-) (2018.04.07. 19:58) Ránc
  • murray: Szia Misi, ma pont egyik (remélem képzelt) betegségem miatti rossz hangulatú napomon ugrottam be a blogodra..:-) erre ilyeneket írsz? :-) Nézd: szerintem teljesen érthető a félelmed az újabb ny... (2018.03.28. 14:55) Ránc
  • Altezza: @Memento Mori: Szia, Sajnos az őrület mellett nem volt időm táblázatokat és azok adatait felhasználva diagramokat készíteni, így egzakt szerotonin adatokkal nem tudok szolgálni. Így csak közvetett... (2018.01.01. 20:56) Ránc
  • Memento Mori: Szia Misi! Kemény időszak lehetett ez a márciustól decemberig tartó 9 hónap... Hátborzongató és mégis homlokra-csapósan egyszerű a megfejtés a testi problémára adott egyik orvosi válasz (bélszakasz ... (2018.01.01. 20:27) Ránc
  • Utolsó 20

Facebook Activity Feed

Facebook Activity Feed

Bejegyzések

Időgép

2012.06.26. 21:16 :: Altezza

Erre lenne talán most a legnagyobb szükségem. Tegnap még azt hittem, hogy arra a dologra, amit már évek óta szeretnék hobbi gyanánt, de az most visszacsúszott a második helyre.

Hazaértem. Mindössze egy hétig voltam távol, mégis, szinte minden megváltozott bennem, körülöttem. Legalábbis így érzem. Magához a változáshoz persze nem kellett hét nap, arra elég volt közel három és fél óra a műtőben. És még tiltakozni sem tudtam. Általában a megváltást hozza az embereknek az ébredés egy nyomasztó álom után, itt mégis valami más történt. Valami furcsa, már-már érthetetlen dolog. Részt vettem egy röpke álommentes alvásban és egy másik életben ébredtem fel. Akárcsak a 37 évvel ezelőtti születésem, ez is fájdalommal, stresszel, sírással kezdődött. Csak most nem volt ott anya, hogy magához öleljen. Nyugtattak, szerettek itt is, sőt, még értelme is volt a szavaknak, de mégsem hoztak igazi megnyugvást. Fájtak a sebek és fájt a lelkem. Előbbin az idő és a fájdalomcsillapító, utóbbin a szavak próbáltak enyhíteni. Hellyel-közzel ment is a dolog. De még mindkettő törékeny.
Furcsa dolog volt hazaérkezni, illetve elindulni haza. Mikor tegnap megtudtam, hogy mától ismét csak magamra haragudhatok, ha szikkadt a reggelire szánt zsemle, akkor egyrészt örültem, másrészt az is átfutott az agyamon, hogy máris? Nem kellene még egy kicsit szemmel tartaniuk? De ennek legkisebb jelét sem adták. Így aztán ma dél körül már itthon találtam magam. Kezdetét vette a megszokott bútorok használatbavétele, igaz, most furcsa pozitúrákban és nem mosolygós, hanem fájdalmas arckifejezéssel. És persze jött a pihenés, láblógatás, elmaradt sorozatok bepótolásának elkezdése. Majd a félelemmel, de mégis oly régóta várt pillanat: a lányom hazaérkezése az oviból. Nagyon hiányzott már és vártam, hogy újra láthassam, de közben féltem is, hogy milyen lesz vele újra együtt lenni úgy, hogy egy kicsit bénább apát kap vissza. Olyat, aki nem dobálja, nem kergeti fel és le a lakásban, aki még rendesen meg sem tudja ölelni. Ennek megfelelően kicsit furcsább volt az örömünk. De azt hiszem, Ő is örült. Legalábbis a bohóckodása alapján.
Az egyetlen negatív dolog az volt, hogy közölte: büdös vagy. Mondanom sem kell, ott helyben megsemmisültem. És az újjáépítés még most is csak lassú ütemben halad, annak ellenére, hogy kiderült, nem a tasak aktív szénszűrője adta fel a munkát, hanem a ruhám vette át a kórház szagát. Annyira összetört az a két szó, hogy el nem tudom mondani. Miután lementek a játszótérre, az első dolgom volt levetni és elégetni a ruháimat, majd miután elmentek a tűzoltók, felkeresni a zuhanyt, ahol még eléggé nyögvenyelősen boldogulok.
Egyelőre kissé nehezen dolgozom fel a sete-suta énemet. Remélem, a műtéti hegek és fájdalmak javulása után közelebb leszek a korábban már megkedvelt önmagamhoz.
Plusz erőgyűjtés gyanánt majd igyekszem többet gondolni az előző bejegyzésemben említett kórházi szobatársamra, Zoli Bácsira. Már az első együtt töltött nap után tudtam, hogy biztosan írni fogok majd róla, és ez a közös "nyaralás" vége után sem változott. Ő egy nappal utánam érkezett, így ennyivel később is került kés alá és ellentétben velem, Ő az intenzív osztály ablakai mögött hallotta az éjjeli vihar zörgését. Neki is hasonló műtétje volt, mint nekem, igaz, az övé egyszerűbb volt, kivezetés nélkül. Ezen tények azonban semmit sem vonnak le azon érdemeiből, hogy a műtét másnapjának reggelén kocsiban, azaz ülve hozták vissza és rá egy órára már az első sétáját is megtette, mindezt rezzenéstelen arccal. És, hogy ez mitől volt elismerése méltó? Nos, Zoli Bácsi hetvennek néz ki, de valójában nyolcvanöt éves, négy évvel ezelőtt amputálták az egyik lábát, érproblémák miatt. Olyan természetességgel vette az eléje tornyosuló akadályokat, hogy az valami hihetetlen. Egyszer nem panaszkodott, szellemileg teljesen friss volt és akkora akarat- és életerő van benne, mint az egész városban nincs összesen. Egy órája ismertem csak, mikor tudtam, hogy Ő lesz a példaképem. Az együtt töltött pár nap alatt sem sikerült rájönnöm, hogy miből készült ez az EMBER, pedig sokat beszélgettünk. Örülök, hogy ilyen lakótársam volt.

Ha csak tizedannyira lennék erős, mint Ő, akkor most biztosan könnyebb lenne. De most még nem az. A kórházban lecsillapodott bennem a jelenlegi helyzetem okozta sokk, de a mai hazaérkezésem felkorbácsolta a tengert, mely olyan okok miatt hullámzik, mint az, hogy mikor hagyhatom abba a tasakragasztásokat a hasamra? Műtét után közvetlenül ez úgy látszott, hogy augusztus vége lesz. Tegnap ez előrejött július 20-ra, ma pedig ha nem is távolodott el nagyon, de ennek lehetősége is előkerült, miután beszéltem az onkológusommal, akit azért hívtam fel, hogy elmondjam, túl vagyok a műtéten. A beszélgetéskor azonban lehűtött, mondván ne éljem magam bele annyira abba a műtétbe, mert a szövettan eredménye alapján derül majd ki, hogy esetleg mégis inkább a kemóval folytatja a kezelést és csak utána enged megműteni. Ez mondanom sem kell nagyon feldobott, mivel az egy cirka fél éves procedúra. Annyit én meg nem szeretnék hasbeszéléssel tölteni.

Kezd egy csöppet kiborítani az, hogy időnként egy napra előre sem tudok tervezni. Még egy-két ilyen tréfa, és kénytelen leszek valóban megépíteni azt az időgépet. Már csak azt kell kitalálnom, hogy melyik irányba induljak vele?

4 komment

Címkék: énblog élet vicc pánik rák egészség műtét vastagbélrák hullámvasút végbélrák belezés stoma Egészségügy Zoli Bácsi sztóma

A bejegyzés trackback címe:

http://altezza.blog.hu/api/trackback/id/tr314612993

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

felmary 2012.06.27. 08:33:03

Időnként megengedheted ám magadnak, hogy rossz kedved legyen! Nem sűrűn... de néha azért jól jöhet, ha a feszültséget kiadod magadból.
Hülyén hangzik, de szerintem szerencsés vagy - no persze, nem azért, mert megbetegedtél, hanem a személyiséged miatt. Szerintem mutogatni kellene a hozzáállásodat, hátha mások is erőt meríthetnek belőle.
Más a helyzetem, de nekem az vált be, hogy mindig megengedek magamnak 5 perc lehangoltságot/bőgést/idegeskedést. De csak 5 percet. Ezután kényszerítem magam arra, hogy másra gondoljak. Azt is csak 5 percig. Aztán 5 perc múlva megint másra, és így tovább. Egy idő után úgyis elfelejted számolni az 5 perceket, és azon kapod magad, hogy már nem 5, hanem 10-20 perce, 1 napja nem is szomorkodtál.
Remélem, jó eredménye lesz a szövettannak, és a hangulatod is helyreáll.

Altezza 2012.06.27. 10:29:25

@felmary:
A tegnapi nap nem volt a legjobb napom, de lesz ez még így sem...
Nálam a zene szokott működni, meg az ha egyedül lehetek.

Csibész315 2012.06.28. 10:01:54

Szia!

Ne lombozódj le attól, hogy a kicsi lányod megmondta, nem túl kellemes az "illatod"! Ő megszokta, hogy apa más illatot áraszt, az Őt is megnyugtatja. ;)
Biztos vagyok benne, hogy (még ha nem is mutatta), de érezte, hogy baj van. A kicsik úgy működnek, hogy ha a megszokott dolgok, illatok veszik őket körbe, akkor minden rendben van/lesz.
És valljuk be biztos nem betegekkel teli kórházszag lengedezett körül eddig Téged, és az otthonotokat, lévén nem túl kellemes SZAG.. :P

Érthető, hogy kicsit ramatyul érzed magad, de próbálj meg visszatalálni ahhoz a hozzáálláshoz, ami eddig Téged jellemzett. Az segíteni fog a gyógyulásodban is, és akkor hamarabb ragacsos tasak mentes lesz a hasad. ;)
Mutasd meg az orvosaidnak, hogy Te igenis a lehető leghamarabb teljesen rendben jösz és vigyék azt a zacsit a fenébe, nincs rá szükséged!

Altezza 2012.06.28. 15:45:24

@Csibész315:
Sikerült beszereznem egy leértékelés keretében 14000 darab Wunderbaum "Új autó" illatú illatosítót, így egy csapásra megoldódott minden problémám.
:-)