Hajnali két óra van, logikusnak tűnik, hogy alvás helyet inkább írják. Sőt, nem csak logikus, de indokolt is, ugyanis aludni nem tudok.

Órák óta forgolódok, de képtelen vagyok olyan pozitúrát felvenni, amely alkalmas lenne akár három perc alvásra is. Világ életemben hason fekvő, illetve forgolódós alvó voltam, de az első műtét óta már a részleges forgolódásnak is örülnöm kell, mert a hason alvás egyelőre olyan távolinak tűnik, mint az, hogy valaha is lesz egy saját veteránautóm.
Olyan vagyok, mint Dr. Jekyll és Mr. Hyde: napközben álmodozom, éjjel szenvedek.
Először a sebek és a stoma miatt voltam háton-, majd oldalfekvésre kényszerítve, most meg a hétfőn a hasamra fúrt lyuk miatt vagyok képtelen felvenni a számomra legpihentetőbb pozíciót. Komolyan mondom, akkora nyílás tátong a hasamon, hogy casting nélkül felvennének bármelyik háborús filmbe, harctéri haldokló katonának. Abból is annak a fajtának, akinek az állapota miatt maximum már csak annyi szöveg jut, hogy "Mondjátok meg a kis Marynek, hogy szeretem!". Miközben persze a társai folyvást csak mondogatják, hogy minden rendben lesz.
Maga a nyílás egyébként semmiféle fájdalmat nem okoz, csak az elfedésére szánt kötés ragasztója az, ami gyakorlatilag az őrületbe kerget. Ha hinnék a reinkarnációban, akkor mindenképpen Sivaként szeretnék ismételten a világra jönni, hogy legyen elég kezem a vakarózáshoz. Nem hiszem, hogy sokáig bírom még ezt a dolgot.
Elvileg pénteken kell majd visszamennem a sebészetre, hogy ránézzenek, hogy alakul a testi, lelki megtisztulásomból az első rész. A lelkem nyilvánvalóan örök kárhozatra van ítélve, így már csak abban bízhatok, hogy végre megszabadítanak a ragasztóktól. Amihez persze az kell, hogy eltüntessék a lyukat. Mondanám, hogy reménykedem abban, hogy ez sima ügy lesz, de ugye rólam van szó, tehát sima nem lehet. A minimum az lesz, hogy altatás vagy fájdalomcsillapítás nélkül összevarrnak egy zsákvarrótűvel, esetleg egy kéznél lévő irodai tűzőgépet hívnak segítségül. Mert, hogy nem úszom meg egy Micimackós ragtapasszal, az tuti!
Marad majd tehát a szenvedés, pedig már egészen belejöttem az altatásba. Az első műtétnél ugyan fájdalmas volt az ébredés, de a második alkalmat talán azóta is emlegetik. Egyrészt végre elsüthettem azt a poént, amit még az első műtét előtt eszeltem ki, miszerint ébredés után megkérdezem a körülöttem állóktól, hogy "Kik maguk és hol a lovam?", másrészt annyira euforikus állapotban voltam, hogy állítólag a műtőből a kórteremig vezető úton végig integettem mindenkinek, egyfolytában énekelni akartam, plusz szerelmet vallottam az összes nővérnek.
Most viszont elaludni sem sikerül, nemhogy ilyen jókedvűen ébredni.

Öröm az ürömben, hogy ezt a bejegyzést nem a WC-n ülve írom, merthogy ott csak folyó ügyek miatt voltam az elmúlt tízenakárhány órában. Annyi csalás mondjuk van a dologban, hogy az utolsó látogatásom hatékonyan hasmenősnek bizonyult, amit valamely kajának vagy mosatlan kezeim számbavételének tudok be.
De a lényeg, hogy kaptam néhány óra eltávot.
Már-már embernek éreztem ma magam. Rühes, vakarózós embernek, de ugye ne legyen telhetetlen az ember.
Tessenek kérem örülni, hogy élünk. És persze örülök is. Igaz, kezd az érzés nagyon közel lenni az őrülethez.

Valószínűleg én vagyok az egyetlen, akit ez a blog nem untat, mert az eddigi sorok megírására szánt idő alatt sem lettem álmosabb. Így most két lehetőségem maradt, tovább írom ezt a bejegyzést, untatva azokat, akik olvassák, vagy befejezem és más elfoglaltság után nézek. Bár így, hajnali kettő után valamivel, némileg behatároltak a lehetőségeim.
Azt hiszem nekiállok varrni valami szuperhős ruhát, beöltözöm és megmentem az éjszaka sötétjében bajba került polgártársaimat. Érdemes lesz figyelni a holnapi szalagcímeket: BÉLMAN ismét megmentette a világot!

Lássuk be, fenti sorok alapján nyilvánvaló, hogy ideje lenne leküzdenem a gyógyszerekkel szembeni ellenérzéseimet, és keríteni valahonnan egy altatót. Én pihentebb lennék, Önök pedig megúszták volna ezt a bejegyzést.