A helyzet az, hogy nem igazán szeretem a változásokat. Legalábbis azokat, amelyek kihatással vannak az életemre. Részben talán ezért is nem költöztem még eddig külföldre. Vagy legalább egy másik lakásba.
Mostanában azonban mégis jobban örülök egy-két velem kapcsolatos változásnak. Főleg ami az általános állapotomat illeti. Az pedig az elmúlt egy hétben rohamos javulásnak indult, pedig annyira talán nem is volt rossz állapotban. Ok, a műtétek, főleg az első, eléggé megviselt, de mióta visszaállították az emberiségre amúgy jellemző emésztési útvonalamat, azóta sokkal jobban vagyok. El lehet persze viccelődni a stomával is, de lássuk be, sokkal jobb ez így.
A közel két hete belém fúrt lyuk szépen gyógyul, egyre kisebb ragtapaszokat igényel, ami nem csak azért örvendetes, mert így kevesebb hulladék képződik, hanem azért is, mert egyre nagyobb testfelületem szabadul meg a különféle ragasztóktól. Persze a felszabadított részeken még látszik az elnyomás, de idővel biztosan újra bőrnek lehet majd hívni az említett területet. Ha szerencsém lesz, még a viszketés is elmúlik.
Fizikailag is egyre jobban vagyok, nem mintha eddig lepukkantnak éreztem volna magam. Ma például egyedül mentem "nagy" bevásárolni, így egyrészt ismét a saját logikám szerint kóricálhattam a polcerdőben, másrészt ezúttal senki sem akarta kivenni a kezemből a 40 dekánál nehezebb tárgyakat. Sosem emelgettem még ilyen vidáman a hatszor másfél literes ásványvizes egységcsomagot. Egész kedvet kaptam egy árufeltöltői munkához. Sajnos azonban bármennyire is fittnek érzem magam, az eszem tudja, hogy néhány hétig még jobb nem ugrálni. De mint az tudjuk, ezt nem olyan könnyű megállni. Főleg Olimpia idején. Igaz, ma véget ért a kéthetes esemény, de mivel szinte minden percét végignéztem, elég sokszor volt alkalmam ugrálni a TV előtt. A versenyzőink az eredményeiknek örültek, én meg annak, hogy úgy ugrálok, mintha kórháznak még csak a közelében sem jártam volna mostanában.
Azért némi ijedségre is volt alkalmam az elmúlt napokban, ugyanis az egyik zuhanyzás után egy apró tűzőgépkapcsot találtam a kádban. Önmagában persze nem a kicsiny fémdarabka volt az ijesztő, hanem a kérdés, hogy honnak került oda? A kapocs mérete körülbelül a harmada lehet egy normál tűzőgépkapocsnak, de amúgy mindenben hasonlít normál rokonaira, azzal a különbséggel, hogy azok papírlapokhoz kapcsolódnak, ez pedig valószínűleg az első műtét során került belém, bélkapocsnak. Merthogy a bélvarrógép ilyenekkel dolgozik. Mivel a sebészeten minden érintett személy jól megérdemelt szabadságát tölti, nem volt kit felhívni, de szerencsére a párom talált némi infót a neten, és megnyugtatott, hogy amennyiben nem kezdek a kapcson kívül további irodaszereknek is életet adni, akkor nem lesz semmi gond, hiszen az említett fémtárgyból még akár százak is lehetnek bennem. Egy meg nem oszt, nem szoroz. Pedig már felkészültem rá, hogy hamarosan A4-es lapokat, hibajavítót vagy akár egy komplett színes fénymásolót is szülök majd. A keresés közben bukkant elő ez az oldal,, ahol remek képregény formájában mutatják be azt, amiről a kedves páciens lemarad az altatás miatt. Mit ne mondjak, fantasztikus, hogy hol tart már a tudomány! A kedvencem a tizenegyes kép, amin azt mutatják be, hogy miként villantanak a Man in Blacből ismert lámpával a belekbe, hogy azok elfelejtsék a hiányzó részeket. Persze simán lehet, hogy rosszul értelmezem a képet és az eszköz valójában nem egy lámpa, hanem egy trombita. Mivel a műtét közben én is aludtam, valószínűleg már sosem tudom meg.
No de vissza a változásokhoz! Ezt a bejegyzést ugyan megint az éjszaka közepén írom, de ezúttal nem azért írok ilyenkor, mert nem tudok aludni, hanem azért nem alszom, mert írok. Az elmúlt napokban újra sikerült rendeltetésszerűen használni az éjszakákat, sőt, tegnap este már hason is tudtam feküdni! Kezd visszaállni a rend. És, hogy ez mennyire jó...
Egyedül a rám váró kemó aggaszt kissé, de amúgy teljesen gondtalan életet élhetek. Ott van persze a megváltozott gyakoriságú mellékhelyiség látogatás is, de az elmúlt két hétben ebben is vélek felfedezni némi szabályosságot, ami azt jelenti, hogy az emésztésem úgy dolgozik, mint egy biztonsági őr, azaz ráállt a 24/48 órás munkarendre. Két napig rágódik a dolgon, egy nap pedig igyekszik megszabadulni tőle. De, ahogy az őrök sem alszanak egy teljes napot, úgy nekem sem kell(ett) egy teljes nap a dologhoz. Ha ez így is marad, akkor egye penész, hajlandó vagyok elfogadni ezt a kompromisszumot az elkövetkezendő 50 évre.
Ahogy azt a bevezető sorokban írtam, nem igazán szoktam jól viselni a változásokat. És mégis, most nem csak, hogy elviselem némelyiket, de még generálok is néhányat: pl. megváltoztattam a blog küllemét (köszi lapát és Mickey!), illetve ezentúl azt hiszem elhagyom a bejegyzések elején található figyelmeztetést. A régi olvasók már úgy is tudják, hogy mire számítsanak, az újak meg majd megtanulják.
Ha lesz időm, akkor talán még a világot is megváltoztatom. Vagy csak megtanulok máshogy nézni rá.
Utolsó kommentek