Kezd ürülni a szervezetemből a belé töltött veszélyes hulladék, így szépen lassan visszaköltözik a helyére a korábbi lakó, azaz saját magam. Jó újra otthon!
Nyilván messze még a költözés vége, de a nagyobb bútorok már a helyükre kerültek. Lassan jöhetnek a kisebb kiegészítők, helyükre kerülnek a képek a falon, a ruhák a szekrényben és az utolsó porcelán kutya is bekerül a vitrinbe. Igazi unalmas, polgári lakás.
Ahhoz képest, hogy öt nappal ezelőtt még a szubintenzív osztályon ébredtem, egészen pompás a hangulatom. Végre nem gyötör senki semmilyen tűvel vagy egyéb fegyvernek látszó tárggyal, nem kell a naptárt figyelnem, hogy mikor jön a következő kezelés vagy egyéb tortúra. Kezdek feltöltődni. Ám a törpök élete nem csak játék és mese. Most például attól a gondolattól nem tudok tartósan megszabadulni, hogy az elmaradt kezelések hiánya milyen hosszútávú következményekkel jár(hat)? Valamiért csak belém akarták tölteni azt a tengernyi löttyöt, amiről egyébként egyre jobban kezdem azt gondolni, hogy része lehetett a nemrég Ausztriában talált első világháborús vegyifegyver készletnek. Most, hogy úgy tűnik, "csak" a kontrollokkal kell törődnöm, valahogy több időm lett a végkimenetellel foglalkozni. Eddig lekötöttek a nyavalyavonat különféle állomásai, most viszont hirtelen kifújta a szél a kezemből a menetrendet és fogalmam sincs, hogy hova megy a vonat és mikor ér oda? De nem panaszkodom, mert ahogy írtam, kezd kiürülni belőlem a cucc. Ma reggel már egész hosszan tudtam fogni a kezemben egy hideg üdítős dobozt anélkül, hogy úgy éreztem volna, hogy az egy összegömbölyödött sündisznó vagy gesztenyehéj lenne. Milyen érdekes, hogy a máskor teljesen hétköznapi cselekvések mennyire felértékelődnek ilyenkor.
Múlik tehát a kemó mellékhatása és a múlt hét emlékei is egyre halványodnak. Persze vannak olyan pontjai, amelyek egyelőre nem akarnak eltűnni a fejemből. Ilyen például annak a néninek a tekintete, akivel az intenzív osztályon hozott össze a sors. Egymással szemben volt az ágyunk, így elég gyakori volt a szemkontaktus, ami némileg ijesztő volt, főleg azért, mert egyéb kommunikációs forma nem párosult mellé. Nem tudtam eldönteni, hogy a pillantásából a foglyul ejtett értelem vagy a szunnyadó sorozatgyilkos csillan elő. Ennek fő oka az volt, hogy szegényke az állapotából kifolyólag nem igazán volt tisztában azzal, hogy milyen rendezvényen is van éppen. Szeretnék majd megöregedni, de nem biztos, hogy ilyen formában.
Az öregség egyelőre tehát még várhat, így próbálok visszatérni a koromnak megfelelő programokhoz: tegnap ismét voltam focizni. Sok örömöm nem volt benne. És sajnos a csapattársaknak sem. Több százszor játszottam már ebben a tornateremben, de ennyire rosszul talán még sosem, legalábbis én így éreztem abban a másfél órában. Meglepődni mondjuk nem lepődtem meg nagyon, hiszen egyrészt kissé félve mentem le a múltheti események miatt, mivel nagyon befészkelte magát a fejembe az a gondolat, hogy a futástól majd előjön a mellkasi fájdalom, egy remek szívroham vagy valami ilyesmi, másrészt valahogy a végtagjaimnak sem voltam igazán ura. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy a legjobb pantomimeseket megszégyenítő előadással imitáltam a futást, amitől olyanná vált a mozgásom, hogy akár én is lehettem volna ennek a klipnek a koreográfusa. Ezen felül ismét megerősítést nyert az a közel évtizedes törvényszerűség, mely szerint ha én lövöm az első gólt, akkor kikapunk. Olyan voltam tegnap este, mint valami valóra vált átok. Abban reménykedem (és gondolom a társak is), hogy legközelebb majd felbátorodok azon, hogy nem kaptam szívrohamot a pályán és akár még futásra is vetemedek majd.
Apropó futás. Lekopogom, de a két kemó okozta idegi alapú futkosást leszámítva nem nagyon kellett ilyen ügy miatt gyakrabban látogatnom a meditációs helyiségnek is nevezhető árnyékszéket. Sőt, a műtét(ek) előtt/után prognosztizált gyakori WC látogatások is egészen kezelhető formátumban jelentkeznek, ami talán azt jelenti, hogy az emésztésem helyreállt. Bár a harminchét év alatt hozzám, pontosabban belém nőtt tartály elvesztése, illetve az ezt kísérő szűkítés azért okoz némi macerát, ami úgy manifesztálódik, hogy amikor menni kell, akkor az általában eléggé hosszúra vagy többrészesre sikeredik. A lenti foltozás miatt ugyebár szűkebb lett a bélátmérő az utolsó szakasz előtt nem sokkal, így a műtét óta egy négyhetes kiscica is férfiasabb terméket gyárt, mint én. Legalábbis az átmérőt nézve. És mivel vékonyabb a termék, tovább is tart a legyártása. Tésztában sem mindegy, hogy spagetti vagy cannelloni. De ez legyen a legnagyobb gondom az elkövetkezendő ötven évben.
Ha akarom, akár még fejlődésnek is felfoghatom a dolgot, ugyanis a deszka új izomcsoportokat kezd életre hívni a combomban. Ám ismerve a szerencsefaktoromat, ez is egy evolúciós mellékvágány lesz, és az égvilágon semmilyen gyakorlati hasznot nem hoz a jövőben.
Akárhogy is, tovább folytatom az anyagcserét, legyen az vegyi-, vagy élelmiszer alapú. Ki tudja, egyszer talán nekem is sikerül valami hasznosra cserélni egy haszontalan dolgot.
Utolsó kommentek