Az elmúlt hetekben egyre többször gondoltam arra, hogy lassan befejezem ennek a naplónak az írását, mondván, lassan nem lesz annyi napi esemény, amiről írhatnék. Nos, a szervezetem gondoskodott róla, hogy ne maradjanak új történetek nélkül az olvasók.
Véget ért a hosszú hétvége, ami részben kirándulással telt. Sajnos nem tudtunk minden nap kalandozni, mert volt olyan, amikor egy Budapest-Miskolc-Budapest távot is megtehettem volna az alatt az idő alatt, amíg a WC-n ültem. De ezen lassan már senki sem akad fenn, leszámítva a lányomat, aki így lemarad a korábban beharangozott programról. Akaratlanul, de sikerült olyan apává válnom, aki csak ígérget, de nem teljesít. Igaz, ez még nem vonatkozik mindenre, de alakul a dolog.
Ilyen-olyan élményekkel tehát, de ma reggel nekivágtunk ennek a csonka hétnek. Azaz csak vágtunk volna, ugyanis úton az óvoda felé elkezdett fájni a hasam. Olyannyira, hogy alig tíz perc múlva már azon gondolkoztam, hogy ismét a láthatatlan ember űz gonosz tréfát velem, igaz, most nem rúg, hanem szúr. Olyan érzés volt ugyanis, mintha valaki hasba szúrt volna. Mivel a fájdalom nagyon nem akart múlni, sőt, inkább tovább fokozódott, nem tartott sokáig, hogy rájöjjek, a napot vagy annak egy részét ismét a befizetett TB-m beváltásával töltöm majd. Miután állami gondozásba adtam a lányom, tovább folytattam az utam a munkahelyem felé, mert olyan azért nincs, hogy csak úgy első tünetre induljak az orvoshoz. A szabadságharcom persze nem tartott sokáig, így alig néhány perccel azután, hogy megnyomtam a blokkolóóra BE gombját, máris úton voltam az onkológus felé, igaz, most már, mint utas. Abból is a kevésbé szórakoztató fajtájú, mivel akkorra már olyan fájdalmaim voltak, hogy csak az autót remekül összeszerelő munkásokon múlt, hogy az nem lett az enyészet martaléka, tekintettel arra, hogy azon vezettem le a fájdalmaimat.
A hosszú hétvége miatti rendeléskimaradás a folyosón is éreztette hatását, ugyanis az ott összegyűlt tömegnek a fele is elég lett volna a fennálló rendszer megdöntésére. Kivételesen nem adtam az illemre és átvágtam a tömegen, amit nagyban segített az eltorzult arcom látványa. Biztos vagyok benne, hogy lesz olyan, akit hetekig rémálmok gyötörnek majd, ha felidézi azt a néhány másodpercet, amíg elhaladtam mellette.
Utólagos engedelmükkel nem írnám le a nap minden mozzanatát, így röviden összefoglalnám a lényeget. Egyrészt ismét élvezhettem a tűipar remekeit, mivel biztos, ami biztos alapon kaptam egy branült, hátha műtőben, vagy egyéb, infúziót igénylő helyen kötök ki a vizsgálatok végén. Ezután vettek egy kis vért, amihez másik lyukat használtak, majd amolyan grátisz gyanánt a tomporom is részesült a gyönyörből egy fájdalomcsillapító beadása miatt. Voltam 4(!) röntgenen, amelyek után átvettem az Év Legkisugárzóbb Személye díjat, illetve biztosítottak felőle, hogy a Sugár áruház ezentúl névhasználati díjat fizet a részemre. Mindezek után több intézményben is megnyomkodták a hasamat, mivel a Margit Kórházból átküldtek a Kútvölgyibe is, mondván mégiscsak ott műtöttek, csak tudják, hogy mit hova kötöttek bennem. A bélelzáródás/perforáció duót viszonylag hamar kizárták, így első körben maradt az "akármi is lehet, talán valami étel", majd végül úgy jöttem haza, hogy valószínűleg a hasnyálmirigyem hallatott magáról. Ami némileg rejtélyes, ugyanis a mindent tudó világháló szerint ezzel leginkább annak van gondja, aki nem csak, hogy zsíros ételeket eszik, de szinte maga a zsír a tápláléka, plusz azoknak, akik a szeszipar mozgatórugói. Nos, mondanom sem kell, hogy rám egyik sem igaz, bár kétségtelen tény, hogy tegnap nagyon kirúgtam a hámból, ugyanis zsíros étel gyanánt kétszer is ettem töltött gombafejeket, amit este még egy egész üveg sör elfogyasztásával tetéztem. Magam vagyok az erkölcsi fertő.
Nem igazán értek a lovakhoz, így nem pontosan tudom, hogy a fellelhető okok és tünetek közül mennyit kell prezentálni ahhoz, hogy biztosan kijelenthető legyen a diagnózis. A hányást, hányingert, lázat például eléggé sok helyen említik, amik közül nálam egyik sem volt jelen. Ugyancsak nem igaz rám a fent említett életvitel, így kissé kérdőn és éhesen állok az eset előtt, mivel a mai napra szigorú diétát írtak elő, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy csak vizet és teát fogyaszthatok. Plusz a két felírt pirulát, melyből az egyik görcsoldó a másik meg valami savizé.
Az élet furcsa fintora, hogy pont most akartam egy kicsit fogyózni.
A fájdalom úgy 3-4 órán át tartott, most már csak tompán érzem, de azért érzem. Hogy a délben kapott fájdalomcsillapítónak köszönhetem ezt, vagy annak, hogy maga a probléma kezd megszűnni, azt egyelőre nem tudom. Reggelre talán ez is kiderül. Ha teljesen elmúlik a dolog, akkor elég, ha visszaszólok, ha nem, akkor a holnapi napot a Kútvölgyiben kezdem, és tartok tőle, hogy nem römizni akarnak majd velem, hanem újabb tortúrák várnak majd rám. Mondanom sem kell talán, hogy melyik forgatókönyvnek örülnék a legjobban.
Fogalmam sincs, hogy pontosan mennyien olvassák ezt a naplót, mert a statisztikából ez ugye sosem derül ki, de talán nem akkora tömeg, hogy attól kelljen tartanom, hogy meglincselnek, ha egyszer tényleg elfogy a mondanivalóm.
Nézzék el nekem, de én annak drukkolok, hogy ez a napló ne öltsön végtelen történet jelleget. Kezdem már nagyon unni az ilyen kalandokat.
Ui.:
A másfél hete levett vérvizsgálat eredményét is megtudtam, ha már arra jártam: tumormarkerek normál értéken.
Utolsó kommentek