Amiről nem beszélünk, az nincs. Valahogy így tud időnként teljes feledésbe merülni az, ami az idei évemet annyira meghatározta. Most, hogy éppen nem zaklat egyetlen orvos sem, már-már visszakaptam a szürke hétköznapjaimat. Mondhatni, újra felépítettem azokat, mintha csak legóznék.

Legózni pedig sokszor legóztam az elmúlt napokban, ugyanis így neveztem el azt a folyamatot, amikor apró pici darabokból hozom össze azt, amit más, vagy korábban én magam is 10 perc alatt elintéztem a világ bármely porcelánfoteljén. Ez a molyolás persze olyankor eléggé bosszantó, főleg, hogy az inger és az azonnaliság egyáltalán nincs összhangban a végeredménnyel. De mikor szünetel ez a remek hobbi, akkor természetesen egyáltalán nem érdekel, hogy már nem csak az alvás az, ami megakadályoz egy aktív nap kivitelezésében.
Ezt leszámítva azonban nincs okom panaszra. Kipp-kopp... Teszek, veszek, dolgozom, ugyanúgy, ahogy korábban is, egy lendületre cipelem fel a bevásárlás után a hat szatyornyi terméket és a két zsugor vizet, mert lusta vagyok egy emeletet kétszer megmászni. Mások csak egy teljesen szürke és hétköznapi fickót látnak, már ha épp nem takar el a világ elől a WC ajtó. És ez így jó!
                                       Kép: www.mocpages.com

Most például éppen egy halom unott szülő között ücsörgök és velük együtt várom, hogy véget érjen a balettóra. Csupán az különböztet meg tőlük, hogy az írás miatt nem tud kiülni az arcomra a napi elgyötörtség. Máskor persze én sem tűnök ki közülük, legalábbis látszólag. Megdöbbentően bamba arccal tudok jókat mulatni magamban akár másokon, akár az élet olyan rejtelmein, mint például az, hogy miért van tizenkettes karika a főzőcsatorna egy olyan főzőműsorán, amit egy nyolc és egy tíz éves gyerek vezet és amely amúgy gyerekeknek is szól olyan bonyolult receptekkel, mint a kakaó. Igen, jól olvasták, a kakaó. Negyedórás műsor keretében mutatják be, hogy hogyan kell két kanálnyi kakaóport feloldani két deci tejben. És ez megint nem nekem jutott az eszembe.
Ilyen és ehhez hasonló "problémákon" tudok ismét elmerengeni, miközben már alig-alig jutott eszembe az elmúlt cirka két hétben olyasmi, mint például a kiújulás. Mi ez, ha nem egy szürke kisember hétköznapi élete?

Ha szerencsém van, ma még focizni is eljutok, hiszen hétfő van. A dolog kivételesen talán nem tőlem és a toalett fetisizmusomtól függ, így bizakodva várom a hét órát. Ki tudja, talán még futni is fogok, pláne, ha a csapattársak nem nézik majd tovább jó szemmel a vergődésemet. Ígérem, az első gólig még kapura sem rúgok majd. Persze mindezt csak akkor tudom majd kivitelezni, ha szervezetem valóban nem akar majd ma is inkább legózni a futkosás helyett. Tartok tőle, hogy a problémás rész kivágása állandósítja majd ezt a fajta bélfüggőségemet, azaz egyfajta bélnarkós leszek. De, ahogy azt a rádióban is mondtam, ez legyen a legnagyobb bajom. Harminchat évig remekül elvoltam úgy, hogy nem kellett orvoshoz mennem, ezt az évet rászántam a rákra az "egyszer mindent ki kell próbálni" szlogen jegyében, de azt kell, hogy mondjam: nem igazán ragadott magával az ügy. Ennek megfelelően a következő harminchat esztendőt ismét a korábbi gyakorlat szerint intézném. Plusz WC.

Jöjjön tehát néhány kontroll, természetesen vérvétellel, hogy egy kis pirosat vigyünk a szürke hétköznapokba. De ennyi. Mert amint azt mondtam, nem lett az én világom a TB utalványok beváltása. Ki tudja, talán egyszer eljutok oda is, hogy maximum egy rossz álomnak tűnik majd az idei év programsorozata. Ám ha mindenképpen ragaszkodik majd hozzá valaki, hogy vállaljak egy kis szerepet ebben a témakörben, akkor csak egy dolgot tudok elképzelni: én leszek Exrákos Szent Mihály, a WC-n ülők oltalmazója.