A különféle területeken szerzett tudásunkat leggyakrabban vizsgával, vizsgákkal mérik fel, mindannyian vettünk már részt ilyenen. Sok-sok éve már annak, hogy egy középiskolai vizsga kiváló eredménye annyira magával ragadott, hogy hazafelé rossz buszra szálltam fel.

Azóta persze már túl vagyok néhány egyéb megmérettetésen, így szereztem némi rutint a vizsgadrukk leküzdésében, de még így is vannak olyan helyzetek, amikor nem tudok úrrá lenni a stresszen, a pánikon. A mostani is egy ilyen eset, sőt, talán még rosszabb is, hiszen most nem a szerzett tudásomat készülnek górcső alá venni, hanem valami olyasmit, amit nem tudok befolyásolni, azaz, hogy miként festek belül?

A helyzet az, hogy a rám váró PET CT vizsgálatnak már a gondolata is eléggé megvisel. Hiába küld folyamatosan szmájlikat a testem az agyamnak, az nem nagyon hagyja magát meggyőzni arról, hogy tényleg minden rendben van odalenn. Mivel kézen állni nem tudok, ezért mindig az agyam van legfelül, azaz Ő a domináns, már-már diktatúrát hozva ezzel létre. Az uralmát egyedül a Feladat nevű sereg tudja megingatni, ám ez az armada nem túl jól szervezett, így az utánpótlás gyakran akadozik, ilyenkor pedig jön a gondolatterror. A megváltást most egy vizsgálati eredménytől várom, abból is a kiváló fajtájútól. Az időpont még egyeztetés alatt. Addig marad az idegeskedés.
Nem igazán emlékszem már, hogy az első CT illetve MR vizsgálatok, valamint a műtét(ek) előtti idegeskedésem milyen volt a mostanihoz képest, visszaolvasni meg lusta vagyok, de az biztos, hogy a PET CT iránti elkötelezettségem óta napról-napra feszültebb vagyok. Nincs semmi bajom, akad néhány jövőre vonatkozó tervem és a jelent is egészen elkezdtem uralni. És mindezt nagyon élvezem. Pont ezért félek, hogy keresztbe tesz majd valami. A testem minden egyes rezdülésére hatványozottabban figyelek: itt szúr, ott nyom, amott viszket, csupa olyan dolog, ami talán tíz éve is előfordult, de egyrészt ki emlékszik már arra, másrészt azóta történt velem ez meg az, szóval minden okom meg van rá, hogy akár áttéteket is vizionáljak magamnak. A legfrissebb felfedezésem az, hogy szerintem régebben nem volt ennyi anyajegy a hátamon. Biztos a sok röntgensugár vagy a kemó vagy egy önkéntes bőrrák. Vagy erre járt Festéktüsszentő Hapci Benő. A lényeg, hogy lehet min agyalni.

Vizsgá(lat)ra készülök. Alapos vizslatás vár rám, azaz leginkább a belsőségeimre. A francia szakács, Monsieur LePetChef megnézi, hogy az általam kínált alapanyagokból lehet-e jókat főzni, sikerül-e továbbra is megtartani a Michelin csillagokat a Le Vie, azaz Az Élet nevű éttermében? Azon a helyen, ahol harminchét év alatt már megannyi jó dolgot szolgáltak fel a nagyközönség számára, a tulajdonos legnagyobb örömére. Mondanom sem kell, hogy a tulaj egyáltalán nem tervezi bezárni a környék legjobb, legvidámabb konyháját. A receptkönyvnek még a felénél sem jár a séf.

Megint egy olyan esemény közeleg, amire semmilyen ráhatásom sincs. Mindössze annyi a teendőm, hogy miként idén már oly sokszor, ismét hagyom magam. Hagyom, hogy belém fecskendezzenek némi sugárzó anyagot, hagyom, hogy megitassanak velem egy kancsó vaskerítés ízű vízszerű kontrasztlöttyöt, illetve megpróbálom a talán még ennél is nehezebb dolgot: mozdulatlanul feküdni a vizsgálat alatt. Nem tűnik nagy áldozatnak, sokaknak talán ez a legkönnyebb rész az egész procedúrában. De nem vagyunk egyformák.
És ettől szép a világ.

Remélem, a vizsgálat után is ilyen szépnek fogom gondolni. Jó lenne, ha nem csak a kontrasztanyagtól, hanem a jókedvtől is sugároznék. Ez talán messziről is látszik majd, közel meg úgysem mehetek huszonnégy órán át senkihez.

UPDATE: Péntek este 8-ra kaptam időpontot PET CT-re.