Talán a legutóbbi jó eredmény hatása, hogy egyre több dologban lettem képes jobb teljesítményre a korábbi önmagamhoz képest. Más kérdés, hogy ezek között olyan is van, amiről szívesen lemondanék. De nem lehet.

Néhány hete elkezdtem ismét futni. Sok-sok évvel ezelőtt már volt ilyen irányú próbálkozásom, de az talán úgy egy nyarat élt meg. Utána már csak nyaralások alkalmával mentem el egyszer-egyszer futni egy keveset. Most azonban úgy döntöttem, hogy megpróbálok egy kicsit jobb kondiba kerülni, mert hiába járok már bő tíz éve rendszeresen teremfocizni, ez igazán sosem akadályozott meg abban, hogy időnként szalonnába göngyöljem a testem. Az olimpiára persze nem készülök, de ez talán hasznosabb időtöltés, mint egy helyben ülni. Az ülésből mostanában amúgy is kijut. De erről egy picit később. Futkározom tehát, igaz, rendszerességet még nem sikerült vinnem a dologba, bár ez nem teljesen az én hibám. Ami viszont tőlem függ, az az, hogy mennyit futok. A méterek pedig szerencsére egyre gyűlnek: tegnap, azaz újév napján már 3,4 km-ig jutottam, ami nem egy kiugró teljesítmény, de egyrészt egyáltalán nem dőltem ki tőle, másrészt volt olyan időszaka az elmúlt évnek, amikor ennek a felére sem mertem gondolni. Ha sikerülne végre ismét rávennem magam arra, hogy elhagyjam a cukros innivalókat, akkor akár még fogynék is egy kicsit. Enyhén felsejlik előttem gyerekkorom azon időszaka, mikor egy barátommal jártunk futni. Az edzés úgy nézett ki, hogy cirka száz méter futás után sétára váltottunk, majd elővettük a zsebünkből a megannyi dianás cukrot és falni kezdtünk. Sport még sosem volt ennyire ártalmas, mint ahogy szervezetet sem csaptak még ennyire. Úgy járt, mint a kutya, amit látszólag kirándulni visznek, valójában azonban csak egy távoli helyet keresnek neki, ahol kirakhatják. Testedzést ígértem neki, de a kilométerek helyett a kalóriákkal kellett küzdenie. Mondanom sem kell, ezúttal ennél azért többet szeretnék kihozni magamból. És nem csak azért, mert úgy érzem, mintha a belső szerveim kezdenének bosszút állni rajtam az ilyen csínytevéseimért. Ezzel pedig vissza is kanyarodtunk egy kicsit a rákhoz, illetve annak következményeihez.
Merthogy a másik dolog, amiben kezdek csúcsra törni, az az egyszemélyes WC-n ülés világrekordjának beállítása és/vagy megdöntése. A karácsonyi ünnepek egyik hátránya az, hogy ilyenkor mindenki többet eszik. Sokkal többet. És hiába próbáltam magam visszafogni, gondolván arra, hogy ami bemegy, annak egy része ma ki is akar jönni, valahogy mégsem sikerült fenntartani a helyes arányt. Ennek megfelelően ismét lehetőségem volt annyit olvasni, amennyit csak akartam. Illetve akarok, merthogy a jelenség még mindig tart. Kész szerencse, hogy úgy 1500 oldalra fért csak rá az a betűmennyiség, amit felhalmoztam magamnak decemberben. Ha önök közül valaki egy vetélkedőben azzal a kérdéssel szembesül, hogy "Hol lapoznak a legtöbbször a felsorolt helyeken?", akkor még véletlenül se dőljenek be a válaszlehetőségként felkínált Széchenyi könyvtárnak. A helyes válasz egyértelműen a mi panellakásunk kicsiny, ám de nem túl komfortos mellékhelyisége. Ezt a megannyi időt persze nem csak a bevitt étel mennyisége biztosítja, hanem a bevitel gyakorisága is. Az alapprobléma ugye az, hogy kivágták a puffertartályom jelentős részét, így az étel feldolgozása után megmaradó selejtet nem nagyon van hova tenni. Az emésztés meg gyakorlatilag folyamatos, így a szállítás is. Sosem gondoltam volna, hogy néhány centi bél ennyire hiányozni tud valakinek. Ahogy mondani szokták: úgy hozzám nőtt.

Talán vannak, lesznek olyanok, akik egy, az enyémhez hasonló műtét előtt olvassák majd ezeket a sorokat, részben a várható változások, részben pedig a kárörvendés miatt. Nos, nekik azt tudom javasolni, hogy mihamarabb kezdjenek beszerezni sok-sok papírt. Egy részén legyen sok betű, a másik része viszont legyen minél puhább. Mindkettő segít könnyebbé tenni az ügyintézést. Játékosabb kedvűek pedig hívhatnak valakit, aki a Guiness rekordokat hitelesíti, hátha sikerül bekerülniük a híres könyvbe, mint az egy hónapban legtöbbet WC-n ülő személy. Már most szólok: magasra tettem a lécet. Mondtam, a csúcsra török.