Ennek vagyunk a részei, részesei. A folyamat nagyon hosszú, nekünk ebből gyakorlatilag csak egy másodpercnyi jut, de mindannyian tudjuk, hogy néha egy pillanat is örökkévalóságnak tűnhet. Talán ezért tudjuk értékelni azt a bolygónk szempontjából jelentéktelen, de nekünk oly fontos időtartamot.

Az időérzékünk néha persze fordítva is be tud minket csapni, és kicsit ezt az illúziót érzékelem most én is. Tegnap ismét ellátogattam az onkológusomhoz, ahol egyrészt megtudtam, hogy a múlt pénteken levett vérem kiváló minősítést kapott a VérMichelin-csillagot osztogató labortól, másrészt arra is fény derült, hogy a jövőben ezen a minősítésen háromhavonta kell majd átesnem. Persze nem csak adni, de kapni is jó, így engem sem hagynak üres kézzel, igaz, nekem majd csak évente jut a jóból, azaz a sugárzásból, ennyi időnként kell ugyanis CT-re mennem. Ehhez jönnek ugye a háromhavonta esedékes kisebb és évente esedékes nagyobb tükrözések. Ha akarjuk, mindez soknak mondható, ha akarjuk, felfogható úgy is, hogy ez nem nagy áldozat. Figyelembe véve, hogy az elmúlt majd egy év milyen gyorsan elrepült, inkább az utóbbi felé hajlok. Persze az idő múlását nem mindig éreztem ennyire rohanónak, de ahogy arról fentebb írtam, az időérzékünk már csak ilyen. Megannyi vizsgálat, tűszúrás, műtétek, kezelések, rosszabb és jobb pillanat van a hátam mögött, a rengeteg erről szóló sorról nem is beszélve. Anno nem gondoltam, hogy ez a napló ennyire kinövi magát, hogy az ismerősökön kívül rengeteg számomra idegen ember olvassa majd életemnek ezen szakaszát. Arra aztán meg pláne nem számítottam, hogy ez néha még nagyobb publicitást is kap néhány médiumban. Az pedig már csak hab volt a tortán, amikor olyan üzeneteket, e-maileket kaptam, amelyekben köszönetet mondanak azért, hogy erőt adtam, sok sikert kívántak, vagy akárcsak annyit, hogy tetszik a blog. Talán az ilyen levelek voltak a legmegdöbbentőbbek, legmeghatóbbak a számomra, mert sohasem ültem le úgy a gép elé, hogy most aztán majd jól példát mutatok, erőt adok és/vagy árasztom a pozitív energiát. Az ilyesmi mindig is távol állt tőlem. Egyszerűen csak leírtam, hogy mi történt velem. Még csak azt sem éreztem soha, hogy bármilyen követni való lenne abban, amit csinálok, hiszen nem csináltam semmit. Lett egy nyavalyám, ami talán több egy benőtt körömnél, a kezelést illetően legalábbis biztosan, és hagytam magam, hogy kezelésbe vegyenek. Mi ebben a példamutató vagy a különleges? Szóval értek olyan élmények, amelyekre egyáltalán nem számítottam.

Akárhogy is, de eltelt egy év, és egyelőre úgy néz ki, hogy a napló címe megvalósulni látszik. Némi változással, de tulajdonképpen teljesen visszakaptam a szürke hétköznapjaimat és jelen állás szerint csak rajtam múlik, hogy ezeket mivel töltöm meg. Igaz, néhány program megvalósításához némi koplalás is szükséges, de lássuk be, ez egyáltalán nem nagy áldozat azért, hogy olyanokkal legyek, akiket szeretek, hogy olyan programokon tudjak részt venni, melyek igazén érdekelnek. Saját tapasztalatok híján is biztosan állíthatom, hogy sokkal jobb élni, mint egy korhadó fadobozban, vagy egy kerámia edényben porrá őrölve heverészni. Bár igazából ott sem maradnak sokáig az embert alkotó atomok, legalábbis nem földtörténeti idő szerint. Egy szempillantás és már tovább is álltak, hogy valami új dologban manifesztálódjanak. Addig persze még van időnk. Kényszerképzetem szerint nekem is van még jó sok, hiszen még épphogy felnőttem.


Erről az időről azonban nem itt fogok beszámolni a jövőben. Nem mondom, hogy ez a napló véget ért, de reményeim szerint a jövőben itt kevesebb bejegyzés lesz. A kontrollokról majd nyilván írni fogok, de ha minden jól megy, akkor a köztes időkben nem lesz olyan esemény, amely illeszkedne ezen sorok közé. Untatni meg nem akarok senkit. Rövid hírekkel a blog facebook oldalán tudok és fogok majd szolgálni, de természetesen, ha valaki szeretne olyan részletekről érdeklődni, amelyet ebben a naplóban nem talált meg, az bátran írhat is nekem. Amennyiben valami rejtélyes oknál fogva lenne olyan, aki a szürke hétköznapjaimról is olvasna, az megteheti a nem túl régen elindult saját oldalamon. Ez az én evolúcióm. Most, hogy jobban belegondolok, tudat alatt talán pont ezért választottam a fán fekvős/csüngős képet.

Köszönöm mindenkinek, hogy időt szakított rám, köszönöm a hozzászólásokat, a bátorító sorokat, egyebeket! Legyenek Önök jók, és persze egy kicsit rosszak is! Az se baj, ha közben mosolyognak...