Kevés olyan visszatérő dolog van az életemben, amelynek emlékszem az első alkalmára. A memóriám igencsak furcsán működik, így látszólag fontos dolgokat képes nyom nélkül eltüntetni a fejemből, míg totálisan jelentéktelen dolgokat is képes akár húsz éves távlatból is felidézni.
Hogy a migrénem melyik kategória, azt nem tudom, ellenben az első migrénem időpontjára pontosan emlékszem: 1998.07.12. Aznap volt ugyanis a foci VB döntője, amit, köszönhetően az említett jelenségnek, végighánytam. Azóta gyakorlatilag kisebb-nagyobb megszakításokkal rendszeres látogató a fejemben az órákig maradó, eszelős fájdalom. A leghosszabb szünet talán tavaly volt, ugyanis a műtét után hónapokig nem volt migrénem. Volt, hogy fájt a fejem, de migrénné sosem alakult. Aztán nem olyan régen ismét feltűnt, ma délelőtt pedig ismét jelentkezett és úgy egy órával ezelőttig ki is tartott. Önmagában ez még nem feltétlen indokolna egy bejegyzést, de a mai migrénem egy kicsit más volt, mint a többi. Máskor csak szeretném túlélni valahogy, miközben persze igen látványosan szenvedek, -Biztos vagyok benne, hogy az előadásom feléért is vittek már el embereket kaucsuk tapétával burkolt szobába.-, ma azonban valahogy még egy kis világvége hangulat is jött hozzá. Ami nem is a fejfájással kezdődött, hanem már az éjszaka. Hiába vagyok fáradt, valahogy nem tudok jól aludni az elmúlt napokban, sokszor felébredek és persze rögtön agyalok. Ez az agyalás társult ma az említett migrénhez, így azt hiszem rosszabb napom nem is lehetett volna. Pedig jól indult, hiszen reggel a napok óta várt veterán autós találkozóra indultam, igaz, már útközben éreztem, hogy akárcsak a villamos alatt fekvő embernek, úgy nekem sem őszinte a mosolyom. Eddig elég volt csak az MG kilincse felé nyúlni és máris madarat lehetett velem fogatni, ma viszont valahogy közömbös voltam. Aztán ez csak fokozódott és a fokozatosan felépülő fejfájás mellé útitársul szegődött a rák gondolata. Mikor nem fáj semmim, akkor is nehéz nem agyalni rajta, de ha véletlenül valami gondom adódik, akkor egyenesen lehetetlen küldetésnek tűnik kiverni a fejemből. Így aztán ma a haláltusámat vívtam. Kiújult, kezeltek, eltemettek.
És a bevett fájdalomcsillapítók is mintha inkább fordítva működtek volna. Talán felirattal lefelé vettem be őket. Rég volt már ennyire rossz hangulatom. A délutáni családi kiruccanás is a lányokra maradt. Én tettem egy elkeseredett kísérletet arra, hogy némi autószereléssel űzzem ki a fejembe költözött démonokat, de ezt igen hamar feladtam. Így inkább közel két órára befészkeltem magam a fürdőkád meleg vizes ölelésébe. Ez általában segíteni szokott, de a mai napon ez sem jött be. A másik migrénűző megoldás az alvás, de ahhoz nem volt kedvem. Sajnáltam rá a napot. Most is ugye inkább írok, pedig ha jól sejtem nem ez lesz a legpopulárisabb bejegyzése ennek a naplónak, így akár alhatnék is. De még fárasztom magam (és Önöket), hátha úgy mélyebb, nyugodtabb álomba szenderülhetek ma éjjel. Szeretnék már egy jót aludni, arról nem is beszélve, hogy jó lenne, ha nem csak egy napra tudnám kiverni a fejemből a rákot, illetve annak esetleges visszatérést. Nem tudom, hogy másoknak sikerül-e ez, de ha igen, akkor elárulhatnák a receptet...
Éppen elég nekem a kibelezés miatt kialakult WC fetisizmusom, ami körül-belül annyira engedi szabadon tervezni a mindennapjaimat, mint egy kéthetes csecsemő. Korábban is volt bennem egyfajta babona, vagy nevezzük inkább túlzott óvatosságnak, így mindig olyan szófordulatokat szoktam használni, hogy "Ha minden jól megy, akkor szerdán találkozunk.". A lényeg az, hogy beleszőttem, hogy a szándék megvan, de ugye akármi is lehet. Nos, ez mára már nem csak amolyan óvatosság, hanem valós opció. Legyen az kirándulás, meccs vagy tárgyalás, nálam már semmi sem biztos. Tegnap például ovi utánra fagyizást ígértem a lányomnak, ehelyett egész délután arra várt, hogy ha nem is megyünk el, legalább ne egyedül kelljen töltenie azt a pár órát, amíg hazaér anya. Jó dolog, hogy megértő gyerek, de ettől még csalódott. Ahogy én is. Nem vagyok irigy alkat, sosem érdekelt, hogy kinek mije van, de nem lennék meglepődve, ha egyszer azon kapnám magam, hogy vágyakozva gondolok mások belére.
Vagy az eredeti sajátomra. Értem én, hogy ez volt a megoldás és el is fogadom ezt, de időnként azért el tud keseríteni a dolog.
Közben persze olyan események is történnek velem, amiket nem feltétlen reméltem egy évvel ezelőtt. Sok dolog van a képzeletbeli listámon, amikre vágytam, vágyom és amelyek közül hirtelen egy csomó megvalósult az elmúlt egy-két hónapban. Ráadásul pont olyanok, amikre elég kicsi volt a sansz. Furcsa dolog ez az élet. Arra sem igen számítottam például, hogy mire ennek a bejegyzésnek a vége felé érek, addigra jobb lesz a kedvem. Pedig azt hiszem, ez történt. A napom el lett rontva, de az éjszakám még lehet jó. Mindjárt fogom magam és lemegyek az autóhoz bütykölni. Hadd örüljenek a szomszédok. Ha lenne garázsunk, akkor most biztosan meg is tenném ezt. De ez is egy olyan dolog a listámon, amely még beteljesülésre vár. Ki tudja, talán erre is sor kerül majd az idén, hiszen ez is a sansztalan kategóriában van. Úgyhogy ha Önök közül épp most keres valaki egy frekventált helyen lévő remek panellakást, akkor ne habozzon szólni!
Úgy tűnik, lesz min törni a fejem ma éjjel is. Csak nehogy migrénbe csapjon át a sok fejtörés.
Utolsó kommentek