Tegnap néhány sorban kiöntöttem egy kicsit a lelkemet, erre tessék, máris jobb lett a helyzet. Gondolom, szokás szerint megint csak néhány napos a fellángolás, de ahogy mondani szokták: kis hal is hal.

Panaszkodtam ugye, hogy annyit ücsörgök a porcelánfotelen, hogy a könyökeim által a combomba vájt mélyedés pohártartó méretűre nőtt. Mindezt a panaszáradatot pedig egy olyan napon zúdítottam a kedves olvasókra, amikor csak délelőtt kellett egy kicsit ügyintéznem, ma pedig ugyanez volt a helyzet, csak még rövidebben. Mindezt úgy, hogy igazából ugyanúgy ettem, ittam, mint korábban. Egy nőt hamarabb kiismerek, mint a saját belsőmet. Akárhogy is, napközbenre már egészen jó kedvem lett, ami még mindig tart. Persze a s(h)it-down hiánya még nem eredményezett stand-up-ot, de tényleg jó(bb) napom volt. Amint elmúlik az állandó inger, máris úgy érzem magam, mint akárhány évvel ezelőtt. Mínusz felszabadultság, mert persze folyamatosan ott cikáznak a fejemben a különféle aggodalmak. És mivel cikáznak, tovább is tart az útjuk, hiszen tudjuk, két pont között a legrövidebb út az egyenes. Az agyam ellenben tekervényes, természetes tehát, hogy a gondolatok útja is hosszabb. Ideje lenne valami sztrádaépítésnek a fejemben, hogy felgyorsuljanak egy kicsit a folyamatok. De ugye válság van, a beruházásokra most nem futja.

Előző este arról írtam, hogy nem tudom eldönteni, hogy azért rohangálok, mert gondolok rá, vagy fordítva. Nos, a mai nap alapján inkább az utóbbi látszik igazolva, hiszen hiába gondoltam rá, nem kellett ott ücsörögnöm. Kicsit ellentmond ennek, hogy így jobban visszagondolva, olyankor kevesebb gondom szokott lenni, mikor le van kötve a fejem valami munkával, egyébbel. De úgy igazán, amely közben esélyem sincs elkalandozni. Szóval igazi autodidakta orvos módjára megállapítható, hogy a beteglapom kórisme rovatába az "Elmebeteg" státusz a legtalálóbb.

Most, hogy ezt végre tisztáztuk, megyek és kihasználom a hirtelen jött szabadságomat. Biztos vagyok benne, hogy ez a helyes döntés, hiszen a hangok is ezt mondják.