Sokaknak a távoli jövőt jelenti a napenergia hasznosítása, nekem inkább a közeli múltat, hiszen az idei nyári szabadságomból ugyan hátra van még néhány óra, de maga a nyaralás néhány napja véget ért.

Hosszú évek után sikerült ismét eljutni Olaszországba, és mondanom sem kell, nem bántuk meg, hogy az idei nyaralást oda terveztük. Jó volt ismét mediterrán környezeteben élni néhány napot, melynek hangulata nagyon közel áll hozzám. Hogy konkrétan ez a környezet, vagy úgy általában a környezetváltozás segített egy kicsit elfelejteni szinte mindent, ami az előző évben történt velem, azt nem tudom, de tény, hogy évek óta nem voltak ennyire gondtalan napjaim. Simán elhittem, hogy ember vagyok. Szerencsére ráadásul családos is.

A gondtalansághoz nagyban hozzájárult az is, hogy a mellékhelyiség hosszú napokig csak egy volt a szobák közül, mivel utazás előtt két nappal voltam az ominózus tükrözésen, amit megelőzött egy remek hashajtás. És mivel mostanában nem viszem túlzásba az evést, már ami a mennyiséget illeti, így egy hétig tartott, mire az első falat körbeért. Nem mondom, az utolsó 1-2 napban azért már aggasztott a szokatlan adásszünet, mert ugyan 4-5 napos kimaradás már korábban is volt ilyen előzmény után, de a 7-8 azért kissé túlzásnak tűnt. Akárhogy is, remek dolog volt, hogy a tíz nap jelentős részében nem kellett ilyesmivel foglalkozni. Ahogy az egész ráktéma is egészen a háttérbe szorult a fejemben. Mondom, évek óta nem volt ilyen tehermentes az agyam. Az első pánikra egészen a hazaérkezés utánig kellett várnom, ekkor ugrott be ugyanis, hogy a tükrözésen mintavétel is volt, szövettani vizsgálat céljára, aminek az eredményéről nem tudtam semmit, a dolog pedig természetesen késő délután ugrott be, amikor már esélyem sem volt az ügyben bárkit is elérni. Szerencsére péntek délelőtt sikerült hamar a végére járni: nem találtak kóros elváltozásra utaló nyomot. Ha ehhez azt is hozzá vesszük, hogy a szabadság alatt még 1,5 kilót is sikerült magamra szedni, akkor azt hiszem, igazán ideillőnek mondható a "Minden jó, ha jó a vége!" mondás. A hízásnak persze nem azért örülök, mert annyira vékony lennék, hogy Itáliában spagetti reklámnak néztek volna, hanem azért, mert az utóbbi időben inkább a fogyás volt rám a jellemző, amit remekül tudtam valamiféle tünetnek képzelni. Ha azt is hozzáteszem, hogy az említett zsírpakolást úgy sikerült megvalósítanom, hogy a nyaralás alatt naponta többször is próbáltam elhitetni a környezetemmel, hogy az általam végzett furcsa mozgás az úszás, sőt, egy este még 2,5 km futásra is vetemedtem, akkor azt hiszem, hogy valós oka van a fejemnek a nyugalomra.

Sajnos, holnaptól visszaáll az élet rendje, azaz ismét elkezdődnek a szürke hétköznapok, ami azért persze nem olyan rossz dolog. Pláne, hogy reményeim szerint egy kis ideig talán majd sikerül elhitetni magammal, hogy van értelme dolgozni, hiszen annak gyümölcseként lehet a fentihez hasonló élményeket gyűjtögetni. Persze további élmények is várnak rám, hiszen a virtuális kolonoszkópia még hátra van, amihez a jövő héten kéne időpontot kérnem. Hú, de várom már...

Dacára annak, hogy részben a -tegnap egy éve- leszerelt stomám maffialeszámolást idéző nyoma miatt igyekeztem nem sokat süttetni magamat a napon, úgy hiszem, hogy mégis egészen feltöltődtek az energiacelláim napenergiával. Nem bánnám, ha a lemerülésükhöz több kellene néhány napnál.