Tévedtem. A naplóm másfél éves története során vagy a rák elmulasztásáról számoltam be, vagy arról, hogy szeretném elfelejteni az egészet, de nem igazán megy. Utóbbiról azt gondoltam, hogy egy napra sem lehetséges. De úgy tűnik, ez mégis megtörténhet.

Az elmúlt egy-két hétben ugyanis azon kaptam magam, hogy egészen jól tudtam magam függetleníteni mindattól, ami tavaly év eleje óta történt, történik velem. Ember lettem. Átlagember. Egy vagyok a sok közül a bolti sorban, egy vagyok a stadion nézői között hétvégénként. Lassan ismét az adószámom lesz a fontosabb a TAJ számomnál. Az elmúlt egy hónapban ez biztosan így volt, hiszen semmilyen kontrollra nem kellett mennem. Talán ez volt a legnagyobb segítség abban, hogy beleszürküljek a tömegbe. És persze maga a nyár is sokat segített. És itt nem csak a nyári melegre gondolok, ami mostanában sivatagi mértékű lett. A hőség olyan fokú volt, hogy a ruhák alig néhány órai viselés után oly reménytelen állapotba kerültek, hogy már nem is mostuk, hanem egyszerűen elégettük azokat. Előtte persze biztos, ami biztos alapon le is lőttük őket. A hőség tehát nem feltétlen volt szempont, ellenben maga a jó idő, a napsütés, a gyér pesti forgalom és a vakációs munkatempó igazán jól jött. Idejét nem tudom annak, amikor utoljára volt rák szempontjából ennyire gondtalan az életem. Valószínűleg a diagnózis felállítása előtti napokban történt velem utoljára ilyen. Nem mondom, hogy maga a nyavalya nem jutott az eszembe, de valahogy mostanában nem ült úgy rám a gondolat. Az is csak egy gondolat volt, semmi más. Annyira jelentéktelen lettem, hogy néha már a tükörben sem látszom.

Ha a terv szerint haladnak tovább a szürke hétköznapjaim, akkor szeptemberig egyetlen testrészemet sem kell majd vizsgálatra nyújtanom. A leginkább bizonytalan dolog az a virtuális vastagbéltükrözés. Mivel a hazai egészségügyi rendszer nem a mielőbbi diagnózisra épül, októberre kaptam időpontot, ami mostantól számítva is másfél hónap, ám az időpont már hetek óta megvan. Tartok tőle, hogy bizonyos vizsgálatokra annyit kell itthon várni a pácienseknek, amennyi idő alatt kétszer is kipusztulhatnának a dinoszauruszok. A bizonytalanságot persze nem ez okozza, hanem az, hogy néha felmerül bennem, hogy előbbre kellene hozni a dolgot. Ezt a vágyamat persze nem a vizsgálat iránti leküzdhetetlen érzés motiválja, mintsem inkább az, hogy néha a porcelánfoteles ügyintézésem önkéntes véradással is párosul. Persze nem kell valami horrorfilmre gondolni, csupán annyira szörnyű a dolog, amit még simán rá tudok fogni a korában megállapított gyulladásra és/vagy egy esetleges aranyérre. Amely nem lenne meglepő, tekintettel arra, hogy a nyári szünet alatt nincs teremfoci, egyéb mozgás pedig nem nagyon veszélyeztetett az utóbbi időben. Csak ülök és megélek. Olyan szinten ellustultam, hogy már a semmittevés is megerőltető.

De egyelőre ez sem aggaszt. Más is lusta, miért pont én ne legyek az? Hiszen pont olyan akarok lenni, mint bárki más az utca forgatagában. Egyetlen pixel a nagy felbontású képernyőn. Legyenek Önök is jelentéktelenek, igazán felemelő érzés!