Adni jó. Így tartja a mondás. Néha pedig, ha akarjuk, ha nem: adunk. Például egy gént. Egy olyat, amilyet nem szeretnénk, de erre gyakorlatilag semmiféle ráhatásunk nincs. Vagy mindet adjuk vagy egyet sem. Azt hiszem, ezt hívják fogamzásgátlásnak.

Ez viszont nem nagyon működik visszamenőleg, legalábbis én még nem hallottam olyan esemény utáni tablettáról, amely az aktus után hét évvel is hatna. A cél persze nem is ez, hiszen épeszű ember nem bánja, ha gyereke van, én pedig -- dacára annak, amiket itt olvashatnak --, épeszűnek számítok. A lányom tehát adott, most már csak azt kellene tudnom, hogy ha már anyagi javakat nem tudok majd ráhagyni mondjuk úgy 40 év múlva, akkor legalább ne rontsak tovább a helyzetén azzal, hogy hibás géneket örökölt tőlem. Mivel az én anyámra is az a rontás jött rá anno mint amiről ez a napló szól, nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, hogy ez esetleg örökletes. Ezt próbálom most kinyomozni.

"Ne utánozz!"

Tavaly, még a műtét előtt látogattam el egy olyan intézetbe, ahol többek közt a rák örökletességével is foglalkoznak. Az én esetemben az úgynevezett Lynch szindrómát gyanítjuk. Akkor, ott egy kiadós beszélgetésig jutottunk. Időközben más úton-módon is próbáltunk utánajárni az esetleges érintettségnek, így sikerült a legelső szövettani mintát megvizsgáltatni, de teljes bizonyítottságot még nem nyert a dolog. Így most tovább folytatjuk a keresgélést, melynek eredményeképpen a múlt héten ismét adhattam némi (4 cső) vért, hogy megvizsgálják a DNS-em érintett szakaszát. A tudomány öles léptekkel halad, de ez persze nem mindig érződik a mindennapokban, így a vizsgálat eredménye alig néhány hónap múlva (ez a pontos dátum, amit kaptam) meg is lesz. Persze a dolog nem nekem sürgős, az eredmény rám nézve nem sok hasznos infót ad. A lényeg a lányom.

Az már kijelenthető, hogy úgy huszonéves korától elkezdhet kontrollokra járni, tekintettel arra, hogy édesanyámnál 46, nálam pedig 37 évesen diagnosztizálták oly sok ember kedvenc vízi élőlényét. Ez az adat is jól mutatja azt, hogy ez a nyavalya bizony tíz éveket ugrik lefelé, melyet egyébként a fenti sorokban említett intézetben is megerősítettek. Így aztán nem árt résen lenni. Nyilvánvaló, hogy egy esetleges negatív genetikai lelet sem ad majd felmentést a lányom leendő tortúrái alól, de egy kicsit talán nyugodtabban mehet majd a vizsgálatokra.

Néhányukban talán felmerülhet a kérdés, hogy miért nem eleve tőle vesznek vért a vizsgálathoz? Nos, azért, mert csak. Ez persze nem igaz. Előbb rólam kell bebizonyítani. Egyszerűen ez az út. Méghozzá olyan út, ami sehol sincs kitáblázva. Ez a vizsgálat, illetve maga az alapprobléma is szinte hét lakat alatt van. Reklámot legalábbis biztosan nem kap. Egy onkológiai intézetben sok dologgal találkozhat az arra járó. Vannak a "Ne kopogjon!" táblák, vannak döglött halak, néhol egy-egy kihelyezett kápolna is akad, illetve megannyi számlaszám, ahova 1%-ot biztosan utalhatunk, de többért sem sértődnek meg. Releváns tájékoztatásból már kevesebb akad. Pedig higgyék el, rengeteg olyan emberrel találkoztam a tavalyi Egészségügyi Road Show-m alatt, akiknek az is gond volt, hogy miként jussanak be egy olyan ajtón, amelyen nincs kilincs, csak egy kulcs lóg a zárban. A páciens kint, az orvos bent, előbbi tudja, hogy Ő jön, de ott az ajtó. Kilincs meg sehol. Pedig náluk otthon azzal nyílik. És ez csak egy ajtó. Nem viccelek, tényleg megesett ilyen. És itt csupán egy ajtónyi akadályt kellett leküzdeni. Hol volt még az, hogy mi vár rá, milyen kezeléseket kap majd, azokról mit kell tudni, mit szedjen, mit ne? Ha valamilyen tanulsággal szolgált nekem az elmúlt közel két év, akkor az az, hogy az életnek ez a területe is a természetes szelekció alapján működik. És itt most nem a hibás génekre gondolok. Csupán arra, hogy aki nem elég talpraesett, az sok jóra ne számítson.

És a helyzet az, hogy ez nem feltétlen a személyzet hibája. Ott is emberek dolgoznak, vannak köztük jók és kevésbé jók. Munka egyformán jut nekik: sok. De a rendszer, az biztosan nem az igazi. Az még odáig sem jutott el, hogy egy egyszerű étlapot adjon mondjuk olyanoknak, mint én. Pedig akkor lehet, hogy sokkal kevesebb gondot okozna az itt már oly sokszor leírt ücsörgési kényszerem. Egy étlap nem a világ, mégsem jön össze. Ehhez képest egy génről írni tájékoztatást már maga a Mars expedíció. Nem is történik meg naponta. Marad tehát az önállóság, a talpraesettség. Ezt itthon sajnos nem oktatják, és ahogy az oktatási terveket elnézem, mostanában nem is nagyon fogják tanítani. Míg más országokban táblagépeket osztogatnak az iskolákban, addig itthon ismét a kőtábla került bevezetésre, rajtuk ókori mítoszokkal.

A génjeink másolják magukat, ha akarjuk, ha nem. Néha a másolás közben becsúszik egy-egy hiba, amiből időnként előny lesz, máskor pedig hátrány. Ha végre valaki adna itthon egy jól működő egészségügyi modellt, akkor már azt is csak másolni kellene. És ki tudja, talán ott is lenne egy-két olyan másolási hiba, ami csak tovább javítaná a helyzetet. Most jó modell nem nagyon akad, így szinte csak a  jótékony hibákban bízhat egy páciens. Meg egy-két önzetlen génnel rendelkező emberben. Így ha biztosra akarnak menni, akkor legyenek talpraesettek!