Ismét eljött a kontrollok és az őrület kora, holnap megyek az idei első negyedéves ellenőrző vizsgálatra, de fejben már legalább két hete ott vagyok. Szokás szerint rám tört a pánik.
A mostani negyedéves penzum elvileg egy vérvételből, hasi ultrahangból, mellkasröntgenből és egy röpke tükrözésből áll majd. Az utolsó tételt leszámítva holnap le is tudom a vizsgálatokat, így nagyon remélem, hogy a lelki békém is hamar helyreáll majd. Egyelőre azonban a különféle itt-ott feltűnő szúró, nyomó és viszkető tüneteim a Hipochondria - Pánikfava közötti úton járatnak oda-vissza. Két jó hónap után jön egy stresszes harmadik majd kezdem elölről az egészet. Nem tudom elégszer leírni, hogy a kontrollok okozta stressz fog egyszer egy sárgára színezett házba juttatni, alanyi jogon. Lassan két éve, hogy kiderült az új hobbim, ami eleinte kezelésekből majd műtétekből állt, hogy aztán örökös tagságit kapjak az egészségügyi berendezések tesztelői közé, de még mindig nem tudtam eljutni arra a szintre, hogy közömbösen induljak neki egy-egy ilyen turnusnak. Tartok tőle, hogy húsz év múlva sem jutok el a könnyedség ezen fokára.
Mindezt az is alátámasztani látszik, hogy a felszabadultságnak lassan a nyoma sem marad bennem. Nem mondom, hogy korábban valós esélye lett volna annak, hogy rólam nevezzenek el egy kabarészínházat, de manapság már egy ravatalozóhoz is túlzottan komoly névadó lennék. Az elmúlt hetekben gyakorlatilag egy mozdulatlanul ülő szobor lettem. Ülök a munkahelyemen, ülök itthon, ülök az autóban, ülök a WC-n. Ugyanaz a testtartás, de nézőpont kérdése, hogy mit sugall. Akárcsak Rodin Gondolkodója: szemből nézve egy merengő alak, hátulról csak egy ember a WC-n.
Nem mozdulok, nem beszélek, nem látszom. Vagy legalábbis alig. Olyan lettem, mint a Plútó: távoli törpebolygó. Tudnak a létezésemről, de csak ritkán tűnök fel. Lassan mondjuk vissza kellene térnem önmagamhoz vagy megpróbálni megvalósítani azt, ami/aki esetleg lehetnék, mert addig fogok életem filmjének esetleges negatív forgatókönyve miatt feszengeni, hogy azon kapom majd magam, hogy vége a vetítésnek és zárják a mozit. Pedig amennyire emlékszem, vígjátékra ültem be, amit nagyon szeretek. Ráadásul családi jegyet váltottam, szóval rajtam kívül más is részese a szórakozásnak.
Tudom, nem kellene ennyit nyavalyognom. Élek és tulajdonképpen semmi bajom. Valahogy mégsem merem élvezni a dolgot: félek, hogy pofára esek. Pláne ilyenkor, mikor "vizsgaidőszak" van. Mégis, csak ülök és meredten nézek. Abból nem lehet baj.
Utolsó kommentek