Vissza a szürke hétköznapokhoz!

Zsákomban a rákom. Napló a népszerű betegségről, saját szemüvegen át nézve.

Hivatalos Facebook oldal

15 perc hírnév - Médiatár

 

Házipatika interjú: klikk

 

Utolsó kommentek

  • Altezza: @Memento Mori: Szia, Sajnos az őrület mellett nem volt időm táblázatokat és azok adatait felhasználva diagramokat készíteni, így egzakt szerotonin adatokkal nem tudok szolgálni. Így csak közvetett... (2018.01.01. 20:56) Ránc
  • Memento Mori: Szia Misi! Kemény időszak lehetett ez a márciustól decemberig tartó 9 hónap... Hátborzongató és mégis homlokra-csapósan egyszerű a megfejtés a testi problémára adott egyik orvosi válasz (bélszakasz ... (2018.01.01. 20:27) Ránc
  • Altezza: @Kuvik79: Szia! Nagyon szépen köszönöm a kedves sorokat! Remélem, neked nem csak az end happy! ;-) Misi (2017.08.17. 20:21) Egy, kettő, öt
  • Kuvik79: Kontrollmánia. Le kell róla szoknom, ha nem akarom ugyanezt átélni. Erre most jöttem rá. Köszönöm!! (2017.08.14. 23:24) Az érme két oldala
  • Kuvik79: Zuhanás=kontrollvesztés. Erős halálfélelem. Remélem, azóta javult a lelkiállapotod. (2017.08.14. 23:11) Superman
  • Utolsó 20

Facebook Activity Feed

Facebook Activity Feed

Bejegyzések

Mindig van egy első

2014.04.11. 23:41 :: Altezza

A naplóm történetében például most volt az első olyan alkalom, hogy ilyen hosszú idő telt el két bejegyzés között. Az oka eléggé prózai: nem nagyon volt miről írnom. Persze nyakamon az új kontroll időszak, így legalább ismét van okom nyavalyogni írni egy keveset.

Az elmúlt cirka két hónapban túl sok érdekes nem történt velem. Egészségügyi vonalon, ami a blog szempontjából ugye releváns, legalábbis biztosan nem. Sehol egy nátha, focisérülés vagy akár egy szálka a köröm alatt, így tehát minden feltétel adott, hogy kizárólag a következő vizsgálat(ok) eredménye miatt aggódjak: már jó előre. Nagyjából amúgy ez az aggódás az, ami kitöltötte az előző bejegyzésem óta eltelt időt, a helyzet ugyanis az, hogy már-már mániákus depressziós módon tud ingadozni a hangulatom a "Hurrá, élek és tök jól vagyok!" valamint a "Jaj, csak nehogy legyen valami gond!" életérzések között. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy egyelőre(?) képtelen vagyok túllépni azon a problémán, hogy semmilyen garancia nincs arra, hogy nem lesz folytatása a korábbi kalandnak. Kevés dologra vágynék annyira, mint egy ilyen igazolásra. Mostanában persze néhány jó szó is megteszi, illetve megtenné. Sikerélményre vágyok!

garfnick.jpg

Mióta bekerültem az egészségügy szoros pártfogásába, azóta nem igazán halmoztak el jó-, vagy úgy általában bármilyen tanáccsal az orvosok arra vonatkozóan, hogy mit egyek, mit ne, mit csináljak, mit ne, kit gyűlöljek vagy ki ne. Az egyetlen, ámde visszatérő tanács az onkológusomtól szokott érkezni, mely úgy hangzik, hogy ne szorongjak! Én ugyanis egy mindent magában érlelő illető vagyok. Nos, talán mondanom sem kell, hogy gyakorlatilag semmi más nem teszek, csak szorongok. Ez meg nem annyira jó móka. És nem feltétlen azért, mert tudom, hogy sokan hisznek (én nem) abban, hogy az ilyesmi bevonza a különféle rontásokat az emberre, hanem mert vacak napjaim vannak tőle. Nem igazán tudom, hogy miként tudnék kissé, hovatovább teljesen felszabadult lenni. A fejemben időnként remek film fut arról, hogy milyen életet is kellene élnem, de vászon hiányában és a lustaságom okán ezt nem nagyon tudom kivetíteni a hétköznapokra. Tudják: a szürkékre.

Nem bánnám, ha végre feltűnne a neuronjaim felszabadítására érkező Vörös Hadsereg és a következő negyven évre ott is maradna, elhozván a diktatórikusan megkövetelt jókedvet, felszabadultságot. Egyelőre azonban maradnak a partizánakciók: néhány hete elkészült a veterán MG-m fényezése, így az elmúlt hétvégéket mellette, alatta és felette töltöttem. Olyankor minden rózsaszín. Még ha az autó amúgy fehér is. Aztán ott van egy-két jó, hangosan meg pláne jó dal, esetleg egy véletlen okozta remek beszélgetés egy ismerőssel vagy éppen ismeretlennel. Egy kacaj itthon, egy gól a stadionban. Apró, pillanatokig, szerencsés esetben órákig tartó önfeledtség. Olyan, mint amikor egy házhozszállítós ételben véletlenül találkozunk gyerekkorunk otthoni ízeivel: szerencsés, egyszeri véletlen.

A fejemben egy vígjáték forog, de egyelőre ez drámának látszik. Persze mindig is furcsa volt a humorom: cinizmus, szatíra, paródia vagy éppen irónia. Egy görbe tükör vagyok. Ha valaki végre letörölne, akkor akár ismét csilloghatnék. Sajnos(?) önfényezésben sosem voltam jó. Persze, mindig van egy első alkalom.

1 komment

Címkék: énblog élet vicc humor rák egészség vastagbélrák letargia végbélrák Egészségügy

A bejegyzés trackback címe:

http://altezza.blog.hu/api/trackback/id/tr735901919

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

susztertangó 2014.07.13. 22:21:24

Jó a szöveged és jó a humorod. Ne hagyd, hogy néhány vacak tizedmilligram anyag elcsessze a jó kedvedet!