Megvolt a mai tükrözés: jöhet az élménybeszámoló. Ritkán írok egy nap kétszer is bejegyzést, de gondoltam addig írok, amíg viszonylag friss az emlék. Mondjuk olyan könnyen nem fogom elfelejteni.

A mai behatolásra 11:00-ra voltam hivatalos és három perccel korábban meg is érkeztem, viszonylag hamar letudtam a bejelentkezést, így igazán optimistán vágtattam a megfelelő rendelő elé. A lendület kitartani látszott, hiszen hamar kijött egy nővér és felmarkolta a testemről szóló szervizkönyvet, benne az eddigi garanciális és fizetős javítások leírásával. Pár perccel később már én kaptam papírokat, melyben nyilatkoznom kellett, hogy belegyezem mindenbe, és ha nem, akkor is. Majd megkezdődött a várakozás. Bő egy óra után megkértem az egyik várakozót, hogy amennyiben mégis igény támadna rám, akkor jelezze a nővérnek, hogy nem jobb program után eredtem, csak dobálok még egy kis pénzt a parkolóórába, mert balga módon nem gondoltam, hogy egy pletykával együtt 15 perces vizsgálatra nem lesz elég bő egy óra várakozással együtt. Miután tovább gyarapítottam fővárosunk vagy valaki más vagyonát, ismét elfoglaltam a helyem a váróban, ahol mondanom sem kell, senki sem keresett. Fél egykor mutatkozott először rám igény, de ekkor is csak azt közölték, hogy már csak 15-20 percet kell várnom, amíg elkészül az "eszköz". Gondolom akkor faragták. Az mondjuk gyanús volt, hogy pácienst se be-, se kimenni nem láttam, de az is lehet, hogy az ablakon át távozott. Szóval akár az "eszköz" készítésével is bíbelődhettek. Furcsa hangok jöttek is az ajtó túloldaláról, amik nem nagyon nyugtattak meg, mert a hang alapján az "eszköz" mérete egyértelműen nem állt arányban az általam felkínálni kívánt nyílás méretével.

Várakozás közben szokás szerint a különféle feliratokat tanulmányoztam az ajtókon, falakon. Nem várt élmény fogadott: utazási ajánlat. Irány Itália! Nem tudom, hogy mennyire gyakori az, hogy egészségügyi intézményekben hirdet valamely ország turisztikai hivatala, de itt valamiért potens ügyfeleket sejtett Olaszország. Igaz, ami igaz, a várakozási időbe belefért volna egy egyhetes Lido di Jesolo-i túra.

A tengerparti álmokat egy nővér szakította félbe, miután 13:00 előtt valamivel közölte: jöhetek! Az események innentől felgyorsultak. Elrejtettek egy függöny mögött, ahol zoknira vetkőztettek, majd kaptam egy 35 évvel ezelőtt divatosnak, ám még ma is nőinek számító hálóinget, majd betipegtem a műterembe. Próbáltam érdeklődni, hogy mire ez a felhajtás, mert igazából én egy konzultációra jöttem, esetleges gyors végbéltükrözéssel egybekötve, amihez sosem szokott ilyen fokú előkészület párosodni, de Ők csak nyugtattak. Azt is próbáltam előjelezni, hogy a tükrözést meg szokta előzni némi hashajtás is, elkerülendő a szembejövő forgalmat, de ezen irányú aggodalmaimat is lesöpörték. Hiba volt. Elhelyezkedtem tehát a terepasztalon, majd kezdetét vette a vonatozás. Bejött a bakter, aki inkább volt 70, mintsem 60, de úgy voltam vele, ha nem remeg a keze, akkor jöjjön. Elindultak az alagútba ahol igen hamar kiderült, hogy bizony tényleg jön a vonat. De nem ám arra a falvakat összekötő egykocsis piros Bzmot vonatra kell gondolni, hanem egy, az amerikai filmekből ismert több száz tehervagonos szerelvényt kell elképzelni bazi nagy dízelmozdonnyal az elején. A bakter és segítője próbálkoztak némi kameramosással, levegőbefújással, de ezzel csak gördülékenyebbé, majd irányíthatatlanná tették a szerelvényt. Jött a vonatszerencsétlenség. Én meg nem tudtam, hogy most rajtuk röhögjek vagy inkább szomorkodjak azért mert nyilvánvalóan hiába jöttem: az égvilágon semmit sem láttak.

Miután vállalhatóvá tették a terepet, azzal engedtek útra, hogy leletet nem adnak, hiszen nincs miről, de majd menjek vissza valamikor máskor. Amennyiben pedig szeretnék elmenni mosdóba, akkor pedig menjek bátran. Így is tettem: se lámpa, se ablak. Gondolták sötét lyukhoz sötét lyuk dukál. Sikerült cirka két órát eltöltenem a semmiért, arról nem is beszélve, hogy egész délelőtt nem ettem, nem ittam, hogy ne sürgessem az említett vonatot. Annyi haszna volt a dolognak, hogy az élmények hatására úgy döntöttem, hogy nincs semmi bajom. És most tényleg így is gondolom.