Van az úgy, hogy az ember nyomás alatt van. Például negyedéves rákkontrollok idején. És olyan is van, hogy valaki nyomtatás alá kerüljön. Mármint az írása. Előbbiben már egész rutinos vagyok, utóbbiban talán most kezdem a rutinszerzést.

Az idei év sem tűnik másnak, mint mondjuk a tavalyi, legalábbis abból a szempontból, hogy ezt is negyedévekre lehet osztani. A negyedév szó az én szótáramban pedig a kontrollal egészül ki, ezért aztán az elmúlt két hétben végig is jártam a mellkasröntgen-hasi ultrahang-proktológia-szentháromságot. A legtöbbet a röntgen eredményére kellett várnom, egészen pontosan másfél hetet, mivel ellentétben az ultrahang és az alsó tükrözés vizsgálattal, itt nincs rögtönítélő bizottság. Ugyanúgy, ahogy például a nyolcvanas években, elkészül a filmfelvétel, elvisszük előhívni és várjuk, hogy a fotográfus előbújjon a piros lámpás kamrájából. A különbség annyi, hogy a fotográfus itt fehér köpenyben van és igen gyakori a doktor vezetéknév a névtáblájukon. Ja, és a képen nem a nyaralás alatt készült tájkép van, hanem egy szép nagy tüdő. És úgy tűnik, tényleg szép volt.

Ahogy a többi eredmény is jó, így még egy strigulát húzhatok az "életben maradtam" rovatba. És hogy tovább színesítsem a képet, azt is el kell mondanom, hogy magamhoz képest egész nyugodtan viseltem a vizsgálatok előtti időszakot, illetve az eredményre várást. Biztos akad, akinek ez a nyugalom is idegbajnak látszott kívülről, de ők nem tudják, hogy eddig minek látszott belülről. És ha szerencséjük van, akkor nem is kell ezt megtudniuk, mondjuk alanyi jogon.

kép: http://etc.usf.edu

Ellenben ha nekem lesz egy kis szerencsém, akkor még több ember ismerkedhet meg a sztorimmal, illetve azzal, hogy nem biztos, hogy káros egy kis nevetés két kemó között. Az történt ugyanis, hogy egy könyvkiadó lát némi fantáziát a napló megjelentetésében, így elképzelhető, hogy az eddigi élményeim nyomtatásban is megjelennek majd, persze nem 100%-ban ugyanazzal a tartalommal. Annyi azonban már biztosnak látszik, hogy a könyvformátumú naplóban sem halok majd meg a műtőasztalon. Bizonyára feltűnt a kedves Olvasónak, hogy feltételes módban írom a megjelenést, merthogy egyelőre némi tőkét kell vadásznom hozzá. Első körben természetesen a releváns, rákkal foglalkozó alapítványokhoz fordultam, de vagy elutasító választ adtak, vagy még azt sem. Előbbit megértem, utóbbit nem igazán. Biztos elfogyott az e-mailbe fűzhető levélpapírjuk. Jelenleg privát módon próbálok kalapozni, és ha jól csinálom, akkor lesz könyv, ha nem, akkor veszem a kalapom és ahogy eddig nem volt, úgy most sem lesz könyvem.

Ez persze azt is jelenti, hogy író/olvasó találkozóra sem kerül sor, pedig talán lenne olyan hozzám hasonlóan dinka, aki a könyv helyett mondjuk a kemótól éppen hajmentes fejét tartaná oda egy autogramért. Mert az élet csupa móka és kacagás. Vagy nem?