Ahogy mondani szokták, repül az idő. Nosztalgikusabb emberek szerint pedig egy tíz évvel ezelőtt történt esemény is mintha tegnap történt volna. És igaz, ami igaz, valóban vannak olyan események, amelyek ugyan régebben történtek, mégis élénken élnek az emlékeinkben. Nekem is van néhány ilyen, ma pedig az egyik ilyennek van az évfordulója: ma ötéves a rákos diagnózisom.

És háromhetes a legfrissebb kontroll leletem, amely szerint elméletben rendben vagyok. A két papír elkészülte között persze megannyi élmény ért mind egészségügyi, mind egyéb vonalon. Előbbiről a napló olvasói gyakorlatilag mindent tudnak, utóbbi meg talán nem akkora szenzáció. Többek között ezért is nem készülnek nap, mint nap fényképek az ebédemről. Amúgy is, majdnem minden nap ugyanazt eszem. Egyebek közt ez utóbbit is az öt évvel ezelőtti papírnak és annak folyományainak köszönhetem. De ne gondolja a kedves Olvasó, hogy ez most valami panasz. Nyilvánvalóan nem túl változatos a dolog, de ennyi monotonitás nekem belefér az életbe. Abba az életbe, amiről öt évvel ezelőtt az is felmerült, hogy nem feltétlen lesz túl hosszú. Persze ez a félévtizedes évforduló nem egyenlő a halhatatlansággal. Csak egy kicsit közelebb kerül a lehetőségéhez az ember. És jó lenne élni ezzel a lehetőséggel, szóval ma is be volt kötve a biztonsági öv a kocsiban, nem cigarettával és fél flaska rummal kezdtem a napot és van rá esély, hogy este sem egy drogdílerrel fogok alkudozni valami mosolygós figurával ellátott tabletta áráról.

Örülni kellene. És tulajdonképpen örülök is. Csak közben bosszús és szomorú vagyok időnként. A szürke hétköznapok miatt. De nem a szürkével van a bajom, hanem azzal, mint mindenki másnak: politika, nem süt a nap, munkahely, kéne de nincs, van, de nem kell és ilyesmik. Átlagember vagyok. Olyan, amire nagyon vágytam öt éve, három éve vagy bármikor, mikor éppen tűvel, sugárnyalábbal, sztómazsákkal vagy szikével közelítettek felém. És mégis, nehéz ez az átlagemberség. Olyan nehéz, mint bárki másnak. És pont olyan könnyű is, mint bárki másnak. Hiszen mehetek focizni, mint bárki más, mehetek meccsre is, mint bárki más. És vihetem a lányom is, mint bárki más. Azt tehetem, amit mindenki, aki olvassa ezen sorokat: élhetek. És ez a lényeg.

A számok fontos dolgok. A feleségemtől tudom, mert Ő egész nap azokkal egyensúlyozik, mint egy zsonglőr. Hörömpő Cirkusz, világszám! Számok kerülnek a papírra, a monitorra, a pénzérmékre. Számokból lesz kenyér és a kirándulás. Számokból lesz csoki, abból meg mosoly. Számokból állnak a napok és az évek is. Egy, kettő, öt. De lehetne tíz vagy éppen negyven is. Az évekkel pedig az a helyzet, mint a borravalóval: a lényeg, hogy sok legyen. És az eddig eltelt több mint negyvenet nem érzem soknak. Olyannyira, hogy harmincnak sem gondolnám. Szóval bízom még úgy harmincban, mármint érzésre harmincban, ami akkor több, mint negyven. Mondtam, a számok fontos dolgok. Ma egy picit az ötös szám az.