Erre ült ma fel a hangulatom. Szabadságot vettem ki mára, mert akadt némi ügyintézni való dolog: férj lettem.
A hirtelen támadt szabadidőt pedig a hangulatom is igyekezett kihasználni.

Tizenegy év nagy idő. Mégis, ennyi idő kellett hozzá, hogy egy körülbelül 5 perces ceremóniára időt találjunk. Persze nem arról van szó, hogy nem volt ennyi időnk, csupán arról, hogy valahogy nem éreztük annyira létszükségnek az esküvőt. Aztán jött a rák és a racionalizmus: házastársként sokkal könnyebb az örökösödési ügyintézés. Ugye milyen romantikus?
Egy sima A4-es lap az egész, de mégis milyen sokat számít. A kapcsolatok tartósságára azonban csak annyi hatása van, hogy a válóper miatt tovább tart a szétválás. Számomra tehát a házasság intézménye nem sokat jelent(ett). Attól senki sem szeret valakit jobban, hogy hivatalosabb a titulusa.
De, mint azt említettem, praktikus okok miatt ma megejtettük a dolgot. Ami egyébként egyáltalán nem volt baj.
Leszámítva azt a részt, hogy ismét előjött a "Most csinálom utoljára" érzés. Természetesen nem a további esküvőket hiányolom, csupán egy újabb pont került kipipálásra a műtét előtt. Ismét ugrott egyet előre az óramutató.
Csupa kedves, jó érzéssel eltöltő dolog történt ma velem, de valahogy mégsem tudott magával ragadni az önfeledt örömködés. Vészesen közeleg a műtét ideje, és úgy tűnik, a mai nappal megkezdődik a pánik és elkeseredés kora.
Próbálok minden pillanatot a fejembe vésni, igyekszem beégetni az agyamba a lányom minden rezdülését, minden vonását, kacaját. Azon vagyok, hogy egyetlen közös program, egyetlen közös nevetés se vesszen el. Mindent és mindenkit próbálok elraktározni.
És ez mekkora hülyeség, nem? Hiszen ha megmaradok, akkor lesznek új emlékezetes családi és egyéb pillanatok. Ha meg nem, akkor meg úgy is eltűnik az összes bevésett pillanat. Persze vagyok olyan hülye, hogy azért csak tovább folytatom a raktározást és az ezzel járó hangulatingadozásokat.

Úgy sejtem, hamarosan elérkezem majd a "de jó lenne már túl lenni rajta" érzéshez. Ennek csúcspontját szerda reggelre várom. Addig még lesz egy munkanapom, lesz egy programokkal ellátott hétvége, majd jöhetnek az utolsó simítások.
Nem tudom, hogy ki vágta bele a fejszémet ebbe a nagy fába, de nem bánnám, ha valaki erre járna egy motoros fűrésszel, mert momentán egy kicsit elfáradt a kezem. Persze csapkodok tovább rendületlenül, csak közben fel-fel nézek...

Azzal kezdtem, hogy a hangulatom ma kiszalad az angolparkba hullámvasutazni. Azonban, mint azt tudjuk, ahhoz, hogy a hullámvasút leszáguldjon, fel is kell mennie. Fölfelé kicsit ugyan cammogósabb, de ha fent vagyunk, akkor végre élvezhetjük a kilátást. Azt, hogy milyen messzire el lehet látni. Ilyen jellegű távolba révedésem általában a külföldi nyaralások alatt szokott lenni, mikor 14 perc ott tartózkodás után elfog az érzés: ott akarok élni. Ma ehhez az érzéshez még a városhatárt sem kellett elhagyni. Elég volt egy kicsit ünnepélyesebb program, némi négykerekű körítéssel, és máris újra eszembe jutott, hogy milyen hangulatú hétköznapokra vágyom.
Mondanom sem kell, mint szinte mindenhez, ehhez is kell némi anyagi háttér, de valahogy majd csak meglesz az is. Főleg ha teszek is érte valamit.

Még a végén értelme lesz az életemnek. Ehhez persze élet is kell(ene)...

Ui.: Előrelátásom nem csak az örökösödési ügyintézés megkönnyítésére terjed ki, így büszkén jelenthetem, hogy az utolsó bejegyzésem is elkészült. Bár nem annak indult, mikor másfél hónapja megírtam az alapját.
A lényeg: időzítve van, így ha nem tudom leállítani az időzítést, akkor aktiválódik majd.