Talán most kellene a legkönnyebben mennie az írásnak, mégis nehezen találom a szavakat. Túl vagyok az első olyan kontrollvizsgálatomon, ami azt próbálta igazolni, hogy nem volt értelmetlen az idei évet átölelő programsorozat.

A legnehezebb talán a vizsgálat és az eredményhirdetés közötti várakozás volt. A bő húsz perces szoborrá válás még csak-csak ment a gépben, ami után persze kicsit meg is könnyebbültem, de utána ismét nehéz volt lekötni a gondolataimat. És ahogy múlt az idő, ez csak egyre rosszabb lett. Írásos eredményt a vizsgálat időpontjához képest három munkanappal későbbre ígértek, de természetesen én már két nap után telefonálgatni kezdtem. Nem bírtam tovább a gombóccal a torkomban élni, ami egyre csak nőtt, ráadásul biztos, hogy nem szilvás volt, mert olyantól még sohasem volt hányingerem. Elég volt csak a témára gondolnom és máris öklendezni kezdtem. A bizonytalanság teljesen megőrjített, annál meg még egy rossz eredmény is jobbnak látszott azokban a napokban. Így hát, amint azt már említettem, erőt vettem magamon és felhívtam az intézményt. Nem ragoznám a történetet, azt meghagyom a napló Hollywood-i átiratának, ám arról azért megemlékeznék, hogy kétszer kértek még két órát az eredmény elkészültéig, utána pedig nem voltak hajlandóak telefonon mondani arról semmit, így végül e-mailben küldték el.
Valaki másnak az eredményét. Ez már csak így szokott lenni. De mire újra felhívtam őket, már tudták, hogy hibáztak és még a mondanivalóm feléig sem jutottam, amikor megjött az újabb e-mail, immáron az én testem szöveges értékelésével, amit azon nyomban meg is nyitottam, fülemen az ügyintézővel, akinek aztán így szembesülnie kellett örömtáncom akusztikus változatával. A bennem komfortos otthonra lelő feszültség azonban nem múlt el rögtön, még ha tényleg nagyon örültem is annak, hogy a PET CT nem mutatott semmi rákra utaló jelet. Az ilyenkor szokásosnak mondható telefonhívások után azonban már kezdtem egy kicsit megkönnyebbülni, talán örülni is. Még könny is szökött a szemembe, pedig ritkán jutnak felszínre a bennem zajló érzések. Miközben tudjuk: a gombócnak is lelke van.

Persze nem én lennék, ha nem próbálnám meg máris árnyalni egy picit az eredményt: ez még csak egy csata, nem a teljes háború. Bár ez a hasonlat talán kicsit sántít, hiszen ahogy azt már többször is írtam, én nem harcolok, így azt sem mondom, hogy legyőztem ezt a nyavalyát. Ebben az évben én semmit sem tettem, ami önmagában ezt az eredményt hozta volna. Csupán hagytam magam.
A tudomány és azok gyakorlói voltak azok, akiknek köszönhetően most nem egy végrendelet felett görnyedek, azon agyalván, hogy kire is hagyjam a kitaposott focicipőimet. Jó, hogy nem mindenki péknek tanul, így aztán vannak olyan emberek, akik munkájukkal hosszú évekre biztosítják a törzsvásárlókat azoknak, akik mégis péknek álltak.

Azt hiszem örülök. Bár nagy ünneplést nem csaptam. Tulajdonképpen semmilyen ünneplésbe nem kezdtem. Egyedül talán egy kis extra bátorság az, ami előkerült a jó hír hallatán, így aztán arra alapozva, hogy papírom van róla, hogy egészséges vagyok, futva mentem focizni, majd annak végén futva is jöttem haza. Jól esett.
A testem talán nem értett egyet ezzel a megállapítással, mert ugyan izomlázam vagy ilyesmim nem volt, de mégis tudtomra adta, hogy nem mindig ért egyet a vele való bánásmóddal. Ismét ücsörgésre kényszerített, azaz megint csak azon törhettem a fejem, hogy mivel tehetném otthonosabbá lakásunk legkisebb vizesblokkját.
Gyanítom, nem az előző esti futás iránt érzett nosztalgia miatt futtatott meg megcsonkított emésztőrendszerem, hanem a tejszínt is tartalmazó spenótos tortellini volt az, ami olyan belső mozgásokat generált, melynek energiája elég lett volna egy újabb marsjáró célba juttatásához. Az utórengések még ma délelőtt is tartottak.

Nem ez az egyetlen dolog, ami nehezen múlik. A PET CT ugyanis igazolta a bő két hónappal ezelőtti reccsenő hangot, amit akkor bordarepedésnek gondoltam. Nos, nem repedt, hanem tört és nem egy, hanem két bordám is. A felvétel szerint még mindig növésben vannak. Mármint összenövésben. Ahhoz képest, amit a fenti eredmény mutat, nem is okozott nagy gondot, vagy jelentős fájdalmat ez a két borda. Persze nem hiányolok semmit. A kezeléseket, vizsgálatokat pláne nem. Utóbbiból pedig biztosan jut majd még, legkésőbb a tavasz folyamán, mert ha vérvétel nem is jönne addig, a következő tükrözés biztosan akkor lesz majd esedékes. Akkor aztán megint jöhet a gombóc a torkomba. Akarom mondani a zabszem. Odalent.