Vissza a szürke hétköznapokhoz!

Zsákomban a rákom. Napló a népszerű betegségről, saját szemüvegen át nézve.

Hivatalos Facebook oldal

15 perc hírnév - Médiatár

 

Házipatika interjú: klikk

 

Utolsó kommentek

  • Altezza: @ymel: Köszi, a létszámot tekintve asszem megvagyok. Épp tegnap írtam új eseményekről az oldal facebook lapján. (2021.10.16. 16:02) Szervusztok, pajtikák
  • ymel: Na mi ujsag? Jol vagy a vizsgalatok utan? Kicsit kerestem Kemeny Henrikrol anyagot, es feldobta a blogod. Remelem, elsz es virulsz. (2021.10.14. 17:46) Szervusztok, pajtikák
  • Le a spammerekkel: Az a hajráfradi nálam kiverte a biztosítékot. :D Bocs, fogalmam sincs, miről van szó, mobilos nézetben meg semmi más nem látszik, csak a poszt... (2018.09.30. 16:40) Nekrológ
  • Memento Mori: @Altezza: Hurrá! ;-) (2018.04.22. 19:54) Ránc
  • Altezza: @murray: Sorry, hogy nem valami tréfásabb bejegyzéssel kellett szembesülnöd. :-D Ha ez vigasztal, akkor (kipp-kopp), asszem letudtam a posztban szereplő depressziós, pánikrohamos dolgot. ;-) (2018.04.07. 19:58) Ránc
  • Utolsó 20

Facebook Activity Feed

Facebook Activity Feed

Bejegyzések

Áldozatok

2012.03.26. 20:39 :: Altezza

Nem meglepő módon, egy ilyen betegség kezelése áldozatokkal jár. Kezelő és kezelendő részéről is.
De nem minden áldozat jár veszteséggel.

Aki kicsit is figyelemmel követi csodálatos országunk történéseit, az tudja, hogy vannak gondok az egészségügyben. Aki beteg lesz, pláne krónikus, az meg is tapasztalja ezt. Velem is ez történik most.
Az infrastruktúráról már írtam néhány szót az előző bejegyzésben, így azt most nem is feszegetném tovább. Inkább a személyzetről beszélnék egy keveset. Azt rögtön az elején leszögezném, hogy az eddig megismert orvosok, nővérek alapvetően mind kedvesek voltak. Egy-két kivétel nyilván akad, de ezt be lehet tudni egy rossz napnak. Olyanom még nekem is van néha.
Két dolog van, ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül, és ez a két dolog talán össze is függ. Az egyik az, hogy szinte mindenhol UFO-nak néznek, amiért mosolyogva jövök-megyek a kezelésre, amiért fennhangon köszönök, szép napot kívánok, stb. A másik, hogy még véletlenül sem próbál a személyzet valami vidámat mondani, tenni. Mintha lenne valamilyen előírás arra, hogy itt most minimum komornak kell lenni, mégiscsak itt kóricál a halál. Vagy a fia.
Pedig ezen már túl vagyunk, nem? Az itt megjelentek már mind tudják, hogy kisebb-nagyobb eséllyel lesz egy randijuk az illetővel, most pont azon dolgoznak, hogy ez a randi ne jöhessen létre. De legalábbis ne a közeljövőben. És a versenyzőtársak szerintem ezt tudják is. Legalábbis ők sokkal nyitottabban fogadják a tréfás megjegyzéseket, mint a személyzet.
Általános tapasztalatom, hogy a páciensek rezignált arccal, bánatosan ücsörögnek a különféle folyosókon és várják a következő tortúrát. Értem én, hogy van az az állapot, amikor önmagától már nem nagyon van kedve valakinek mosolyogni. De az összes várót valami olyan hangulat veszi körül, ami a lehetőségét is kizárja annak, hogy valaki mosolyogni merjen. A falakon maximum egy százalék adót kérnek és különféle szabályokról tájékoztatják az érintetteket valami celluxszal kirakott fecnin. Az ajtókon NE KOPOGJON VAGY NEM KAP GYÓGYSZERT felirat mindenhol. (Na jó, a gyógyszeres részt csak odagondolják.) Sehol egy tengerpartos kép, egy nevető gyerek vagy akár egy szál kutyatejet ábrázoló ákom-bákom. Az intézmények főbejáratára akár ki is írhatnák, hogy Figyelem! Intézményünk még nyomokban sem tartalmaz jókedvet!
És ehhez a hangulathoz a személyzet is annyira hozzászokott, hogy amint azt említettem, képtelenek lereagálni egy mosolygós beteget. És itt most nem a fásultságra gondolok. Nyilvánvaló, hogy nem lehet könnyű fejben feldolgozni a napi 8-10-12 órában kapott állandó bánatot. Ez talán csak akkor nem roppantja össze az embert, ha 1., Érzelmileg nulla, 2., Megpróbálja teljesen kizárni az érzelmeket. Pénzzel ezt megváltani nem lehet, gondolom az állam ezért is tett le erről a módról már nagyon régen...
De mikor végre jön egy olyan páciens, aki nem vállról-vállra zokogva közlekedik a folyosón, aki látszólag csak beugrott a megannyi tennivalója között egy gyors sugárkezelésre, vagy kemóra, akkor sem tudnak kiszakadni a gyászos, szürke hangulatból. Ez nem túl jó. Se nekik, se nekem, se a többieknek.

A mai sugárkezelésre várva, szinte leküzdhetetlen késztetést éreztem, hogy a váróban előadjak valami stand up show-t, népdalokat énekeltessek a várakozókkal, vagy egyszerűen csak hangos BINGÓ kiáltással reagáljak arra, amikor a sorszámomat mondja be a hangosbemondó. Egyszerűen valamit tenni akartam, hogy a váróban uralkodó hangulat megváltozzon. De ez persze nem történt meg. Holnap talán zenebohócnak öltözök.
Valahol el kell kezdeni.

A születés pillanatában tudható, hogy meg fogunk halni. Valakinek néhány hónap jut, valakinek 110 év. A többségnek a kettő között. Hülyeség ezt az időt bánatosan tölteni. Pláne állandó jelleggel.

Úgyhogy kedves nővérek, orvosok, portások: ha Önökre mosolyognak, mosolyogjanak vissza! Ha látják, hogy van igény a humorra, akkor nosza, éljenek vele! Figyeljék meg, ragadós a dolog.

2 komment

Címkék: énblog élet vicc rák egészség vastagbélrák végbélrák Egészségügy

A bejegyzés trackback címe:

https://altezza.blog.hu/api/trackback/id/tr514341240

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

szubjektiv 2012.10.18. 18:02:40

MOst kezdtem el olvasni, eddig nagyon tetszik. Amit a hozzállásról írsz, az nagyon igaz.

Altezza 2012.10.19. 09:04:42

@szubjektiv:
Üdv. a fedélzeten, jó mulatást!
Vagy mit is lehet itt csinálni...
süti beállítások módosítása