Miért ne írhatnék újra, hiszen már több mint egy éve nem írtam ide egy sort sem. Ennyire gyorsan repül az idő.

A nemírásnak nyilvánvalóan a lustaságom is az oka, amiért az Olvasó szíves elnézését kérem. További ok, hogy igazából úgy hiszem, nem volt okom írni, hiszen ezt a naplót anno a rákkalandom hozta létre, olyanom meg ha minden jól megy, most nincs. Olyannyira, hogy már kontrollokra is csak évente kell mennem. Mármint kellene, mert nem én lennék én, ha nem mentem volna el többször is vérvételre tavaly. Bizony, önként vérvétele. Ki gondolta volna ezt lassan hét évvel ezelőtt, mikor az első sorok megszülettek ezen a felületen?

Mondom, repül az idő. Hogy mást ne mondjak, ma négy éve jelent meg ez a bejegyzés, ami azért furcsa, mert az ott körbejárt számot sem tudtam még elsajátítani, miközben, mint azt említettem, már négy év is eltelt azóta. Valami nincs rendben az idővel. Talán az EU-nak nem a nyári-téli időszámítás problematikájával kellene foglalkoznia, hanem a tovatűnő évek megtalálásával. Mert valaki ezt is sikkasztja, mint az EU-s pénzeket, ez nyilvánvaló. Persze az is lehet, hogy a hipp és hopp eltelt 2018-nak az a magyarázata, hogy ha nagy eredménnyel nem is járt, azért volt mit tennem a tavalyi évben. Munka közben pedig jobban megy az idő. Ez persze nem gond, mert a semmittevésbe elég gyorsan bele szokott fájdulni a fejem, azt meg ki szereti? A munka tehát biztos pont volt. Olyannyira, hogy (elő a zsebkendőkkel), az év első bő hat hónapjában emlékeim szerint összesen öt nap szabadság jutott, az sem egyben, és leginkább valami objektív ok miatt, mintsem a láblógatás örömének köszönhetően.

Szerencsére aztán jött a nyár, ami jellemzően nyaralást is hoz. A tavalyi pedig különösen jól sikerült. Egyrészt két hét volt, másrészt a két hét minden napjára jutott valami program. Sosem voltunk olyanok, akik a nyaralás első felében a hasukat, a második részében pedig a hátukat süttetik, inkább a jövés-menésben hiszünk. Ami annyiban talán furcsa, hogy egy tényleg mozgalmas, munkával töltött félév után talán észszerűbb lenne a semmitevés. Mi nem ezt választottuk és nem hinném, hogy a család bármely tagja utólag bánta volna ezt a döntést.

És ha már bánás. A legutolsó, itt megjelent írásom gyakorlatilag a depressziómról, illetve annak erős elharapózásáról szólt. Nos, ha minden igaz, kijelenthetem, hogy szerintem letudtam a dolgot. Asszem...
A pánikrohamok, amik majd két éve jelentkeztek, teljesen eltűntek úgy egy éve. Még az év első felében el is hagytam a terápiaként felírt bogyót, szerencsére azóta sem volt rájuk szükségem. Utózöngeként talán annyi maradt, hogy van rajtam úgy öt kiló plusz. Részben a bogyónak, részben pedig a nem mozgásnak köszönhetően. Utóbbi azt jelenti, hogy bő fél évre felhagytam a focival. No, nem a játékot untam meg, csupán a pánikrohamok idején rendszeres volt, hogy az sportolás után tört elő, ami eléggé rám hozta a frászt, hogy infarktusom van. Ez pedig belém égett, így amikor ősszel újra lemerészkedtem a pályára, akkor igencsak frászban voltam. És egy picit azóta is. Érdekes, hogy az agy/bélflóra kettős milyen furcsa dolgokat tud összehozni. Mert a hangulatunkért felelős szerotonin az emésztőrendszerben keletkezik. Szóval nem biztos, hogy fejben dől el minden.

Az év második fele aztán amolyan 1.2-es verziója volt az első hat hónapnak. Annyi bővítéssel, hogy a munka mellé egyre erőteljesebben megjelent a sport is. No, nem az én sportolásom, hanem a lányomé, aki továbbra is kosárlabdázik. Ez pedig nem kevés elfoglaltságot jelent, tekintettel a heti 4x1,5 órás edzésekre, illetve a hétvégi meccsekre. Amiből gyakorlatilag minden hétvégére jut. Plusz suli, ahol szintén nem tétlenkedik. És akkor az edzőtáborokat nem is említettem. A nyári tizenegy hetes szünetben öt hét edzőtábor volt, melynek egyetlen napjáról sem hiányzott. És edzésről is összesen háromról, betegség miatt. A bajnoki szezon október első hetében indult és a Karácsony után ért véget. Ezen időszak alatt tizennyolc tétmérkőzésen lépett pályára, jobb-rosszabb játékot nyújtva, ahogy amúgy az természetes. Magyarán erőnléti problémája nincs a lányomnak. Lassan nem merjük elkérni a leckéjét, mert félünk, visszaél a fizikai fölényével. És még csak tizenegy éves.

Ugyancsak lassan hat éve biztos pont az életemben a veteránautózás. Ez idén némileg visszafogottan működött, ami az alkalmakat illeti. Kilométerben viszont nem volt hiány, köszönhetően annak, hogy egy belgiumi kiküldetést az MG-vel tettem meg. A majd háromezer kilométeres út minden hiba nélkül, de élményekben gazdagon telt, arról nem is beszélve, hogy a kollégákkal ellentétben én nem egynapos késéssel érkeztem meg, mivel az ő járatukat törölte a légitársaság. Az út előtt pedig mindenki engem szekált, hogy a negyvenöt éves autóm és én majd tréleren vesszük be Brüsszelt. Ők is tévedhetnek.

És persze a szokásos, év végi veteránautós találkozót sem hagytam volna ki Szilveszter napján.

Dióhéjban ez volt az elmúlt évem. Ugye milyen gyorsan át lehet szaladni egy év történésein? Szürke hétköznapokból tehát volt bőven. De ez a szürke sokkal több, mint ötven árnyalatú volt. És miért ne lehetne még több? Válasszanak Önök is egy árnyalatot mára!