Nyakamon a hétfő, azaz a második kemó időpontja. Megannyi flaska, két éjszaka és, ha jól sejtem, egy legyőzésre váró démon vár majd rám. Miért érzem úgy, hogy nem a kacagásomtól lesz majd hangos a kórház?

Szokás szerint gyorsan eltelt az idő, pedig már éppen kezdtem belejönni a szürke hétköznapokba. Mondanom sem kell, továbbra sem hiányolom, hogy nincs semmi tünetem, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy sokkal szívesebben megy el valaki úgy egy kezelésre, hogy attól valami azonnali javulást remél. Nekem viszont annyira nincs szükségem azonnali javulásra, hogy még egy szem C-vitamint sem éreznék indokoltnak, hát még egy negyvennyolc órás non-stop kemót. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a héten én is elkaptam azt a torokfájós nyavalyát, amit a lányom hozott haza. Korábban már többször is írtam arról, hogy nem szoktam beteg lenni, maximum évente egy-két alkalommal kapok el egy kis náthát, amit általában két-három nap alatt mindenféle készítmény nélkül kiheverek. Ezúttal kedd reggel ébredtem arra, hogy fáj a torkom, ami nem lepett meg, hiszen a kemó miatt számítottam rá, hogy a lányom néhány nappal korábbi hasonló tünete majd nálam is jelentkezni fog. Nem igazán örültem a dolognak, mondván, mindjárt itt a következő kemó, de szerencsére nem kellett csalódnom az immunrendszeremben, amely dacára annak, hogy egy közepes méretű vegyi kombinát havi termelését próbálta hatástalanítani, még ezzel a csip-csup vírussal(?) is elbánt a szokásos két nap alatt, így csütörtök reggel már ismét énekelhettem volna a kádban, ha nem vagyok tekintettel a szomszédokra.
A fentiek tükrében mégis ki lenne az, aki vágyna egy kis kemoterápiára?
Pénteken, mintegy edzés gyanánt ismét alávetettem magam egy kis vérvételnek, ami ezúttal simának volt mondható, már amennyiben eltekintünk a várakozási időtől. Olyan lassan haladt a sor, hogy volt, akinek kétszer is megünnepeltük a születésnapját a folyosón. Cserébe ismét volt időm eltűnődni azon, hogy vajon mi indíthatta a döntéshozókat arra, hogy ugyanabba a kicsiny váróhelyiségbe szervezzék az onkológiai vérvételre illetve a terhesgondozás keretében szükséges vizsgálatra jövők elhelyezését? Nem mondom, hogy a sorstársak között rengeteg a szemre is rossz formában lévő személy, de azért néha ott is bele lehet futni emberi sorsokba, amelyek nem feltétlen egy örömteli eseményre készülő kismamának valók. Persze lehet fordítva is nézni a dolgot: biztosan a rákos betegeket akarják feldobni a várandós anyák és leendő apukák jelenlétével.
Meglepődni persze már alig lepődök meg valamin. A döglött halas kép óta egyébként már újabb "optimista" hangulatot sugárzó alkotást is felfedeztem a falon lógó képek között, amit tervezek is lefotózni, mivel a legutóbbi kezelés során annyira lekötött az elmeháborodottságom, hogy akkor nem tudtam dokumentálni azt.
Ugyanakkor az is lehet, hogy bennem van a hiba és nem kellene emelt fővel járnom a különféle intézmények folyosóin, akkor talán nem venném észre az ilyen jelenségeket. Bár tartok tőle, hogy a születésem óta fennálló elmeállapotom miatt akkor meg arról írnék, hogy a rendelőkben, kórházakban repedtek a járólapok, penészesek a fugák, az emberek pedig lógó fűzőjű, koszos cipőkben járnak. Merthogy akkor sem tudnék a saját nyűgömre koncentrálni, az biztos.

Zavaró dolgok persze nem csak a folyosón vannak. Ott vannak például a különféle kitöltendő, aláírandó nyomtatványok. Az első ilyennel még az MR- és a CT vizsgálat idején találkoztam, amikor alá kellett írnom a beleegyező nyilatkozatot. Mindkét vizsgálat helyszínén tele volt a váró különféle tájékoztatókkal, amiken a megelőzésről és a korai diagnózisról írtak. Elméletben tehát egészséges, de aggódó vagy egyszerűen csak egészségtudatos emberek is részt vehetnek egy ilyen vizsgálaton. Ennek ellenére a lap alján mint BETEG írja alá az illető a papírt. Ez a titulus egyébként az összes helyen így van. Véletlenül sem páciens vagy ügyfél szerepel a sokszor 19XX-el datált nyomtatványokon. Persze az idő nekik dolgozik, hiszen előbb-utóbb mindenki beteg lesz. Ugyanilyen anomália volt az is, amikor az első műtét előtti kemónál kellett kitöltenem egy beleegyező nyilatkozatot. Az teljesen természetes, hogy a saját személyes adatait az ügyfél tölti ki, az viszont eléggé furcsa szerintem, hogy a kezelés módja rovat kitöltése is rá vár. Meg is kérdeztem, hogy ha azt írom oda, hogy "varázslat", akkor azt alkalmazzák majd? Persze kiderült, hogy ilyen opció nincs.

Még jó, hogy ennyi szabadidőm van ilyeneken morfondírozni. Ha szabad nem is, de időm az lesz hétfő reggeltől szerda reggelig is, de nagyon örülnék, ha ezúttal inkább a fenti sorokban leírtakhoz hasonló problémáim lennének. A helyzet az, hogy csöppet tartok a dologtól, mert egyelőre nem vagyok biztos abban, hogy nem kap el ismét az elmebaj. Tervek vannak a megelőzésre, a kérdés ugye a kivitelezés. Szeretnék egyről a kettőre jutni.
Fejlődni persze nem csak nekem lehet, de a blog friss, ropogós, épp ezért egyelőre teljes érdektelenséggel bíró Facebook oldalának is, merthogy többek javaslatára készült egy ilyen is. Ha lesz rá igény, akkor megmarad, ha nem, akkor nem. Pont, ahogy az én esetemben.