Napra pontosan tíz hónap telt el az első és az ezidáig utolsó vizsgálat között. Gyorsan telnek a napok, még ha ebben a tíz hónapban ezt nem is éreztem mindig így, és úgy sejtem, hogy a jövőben is gyorsan lehet majd lapozni a naptárban.

Régebben, főként gyerekkoromban, úgy éreztem, hogy az idő csak olyankor kapcsol nagyobb sebességre, mikor valami olyan esemény van kilátásban, amit nem szívesen várok. Vasárnap délután például mindig felgyorsult az idő. Várt az iskolatáska, hogy megtöltsem a hétfői könyvekkel, várt a hajmosás, a korai lefekvés. Csupa olyan dolog, ami már inkább volt a hétfő része, semmint a gondtalan hétvégéé. Főleg olyankor volt ez nyomasztó, mikor tudtam, hogy dolgozat, dolgozatok is várnak rám. Nem szerettem tanulni. Most is nehezen tartom fenn az érdeklődésemet olyan témák iránt, melyek nem igazán érdekelnek, de akkoriban még ennyi önfegyelmem sem volt. Egyedül az olyan tantárgyak mentek könnyen, amelyek érdekeltek is, és ez a mai napig így van. Ha valami érdekel, akkor arra szinte figyelnem sem kell, mégis minden morzsáját beszippantom az információknak. Tíz hónappal ezelőtt azonban egy új, számomra nem kedves tantárgy is bekerült azok közé, amelyek minden rezdülésére azonnal felkapom a fejem: a rák. Ez határozta meg a mindennapjaimat, időnként talán a perceimet is, bármennyire is szerettem volna elfelejteni az egészet és inkább valami vidámabb témakörben gyarapítani a tudásomat, tapasztalataimat. Tartok tőle, hogy a témával kapcsolatban frissen szerezett tudásom az egyik legbiztosabb pontja lesz a szürkeállományomnak, amit talán csak egy Alzheimer-kór tud feledtetni majd. Cserébe arról nem tudok majd naplót írni, hogy legyen, ami emlékeztet rá. Valamit, valamiért. Egyelőre azonban marad a tudás.

Papírom van róla, hogy megint szürkék a hétköznapjaim, még ha ez a szürke egy picit más árnyalatú is, mint volt az korábban. Egyelőre azonban ez a papír nem tud teljesen megnyugtatni, kikapcsolni. Nyilvánvaló, hogy más egy ilyen leletet olvasni, mint amilyet azon bizonyos februári tükrözés után adtak a kezembe, ám valahogy nem tudom elengedni magam igazán. Tünetmentes vagyok, de ez nem jelent örök élet plusz egy napnyi élettartamot, bár az is igaz, hogy legalább a lehetőségét megadja annak. Nagy kő esett le a szívemről, mikor egy héttel ezelőtt elolvastam az eddigi legkedvesebb orvosi leletemet, a bennem lévő feszültség azonban még mindig nem múlt el teljesen. Vajon, hogy lehet azt nyomtalanul eltüntetni? Ha nekem kell válaszolnom, akkor azt kell mondjam, hogy sehogy. Olyan ez, mint a tökéletes bűntény: nem létezik. Hiába próbálunk meg eltüntetni minden vércseppet, minden ujjlenyomatot és szerezni biztosnak tűnő alibit, bármikor feltűnhet Columbo, Sherlock Holmes vagy Hercule Poirot, hogy lerántsa a leplet az elkövetőről. Bujkálni lehet, de nyomtalanul eltűnni nem igazán. Pedig az agyam vagy inkább a nemtörődöm jellemem nagyon igyekszik mindent megtenni a cél érdekében. A jó hír utáni első napokban például többször is azon kaptam magam, hogy úgy viselkedek, mint aki még csak nem is hallott arról, hogy az emberi élet véges. És itt most nem a gondtalanságra kell gondolni, hanem a gondatlanságra. Már nem figyeltem arra, hogy mit csinálok, mit eszek, mennyit mozgok. Visszatért az igazi önző énem, ami sokszor volt rám jellemző korábban is. Önzés alatt nem irigységet kell érteni, hiszen sohasem érdekelt igazán, hogy kinek mije van, egyszerűen arról van szó, hogy becsuktam annak helyiségnek az ajtaját, ahol a gondolataim rejtőznek, teljesen elszeparálva azokat minden "zavaró" dologtól. Jobban visszagondolva, ez az ajtó az idén sem volt mindig nyitva, dacára annak, hogy bizony elkelt volna időnként egy kis társaság. Mi sem jellemzi ezt jobban annál, hogy az idei karácsonyra készülődvén azon kaptam magam, hogy talán először a történelem során semmilyen ajándékötletem nincs. Amint eszembe jutott az ajándék szó, azonnal hatalmas csend támadt a fejemben, se egy moraj, se egy visszhang. Semmi más csak néma csend. Pedig biztosan jöttek az impulzusok az év során, amelyeket máskor elég jó arányban szoktam elraktározni, dacára a legendás feledékenységemnek. De idén ez nem működött. Annyira bezárkóztam a fejembe az idei év slágertémájával, hogy még arra se vettem a fáradságot, hogy legalább az ablakon kinézzek. Nincs szükség egyik fentebb említett nyomozóra sem, hogy rájöjjek, zárt ajtón keresztül kirakni sem tudom a nem kívánt gondolatokat. És ezzel el is érkeztünk az idei év tanulságához. Nevezetesen ahhoz, hogy ez a rák dolog nem lehet olyan nagyon ijesztő, hiszen még arra sem tudott rávenni, hogy érdemben megváltozzak.

Ez persze biztosan nem a rák hibája. Inkább belőlem fakad, talán genetikai eltérés lehet ez a nemtörődömség. Nem akarok mentséget keresni és nem csak azért mert tudom, nem is nagyon találnék, így aztán bátran kijelenthetem: nem sokat tanultam az új tantárgyból. Az egyetlen hozadéka ennek az egész nyavalyának talán ez a napló. Olyan sokszor akartam már kezdeni valamit a fejemben kavargó gondolatokkal, de korábban sohasem tudtam azokat rendszerbe szedni. Ez volt az első alkalom. Ebből a szemszögből nézve talán mégsem volt teljesen haszontalan ez a közel egy éves utazás. Talán csak egy kis idő kell hozzá, hogy a homokvihar után elüljön a porfelhő és végre meglássam azt, hogy minek a romjaira kezdhetek újra építkezni. Hogy az építőkockák betűkből, szorgalomból, odafigyelésből állnak-e majd, azt még nem tudom, de mire az utolsó porszem is engedelmeskedik majd a gravitációnak, addigra talán én is tisztán látok majd. Muszáj lesz, hiszen el kell végre döntenem, hogy az a bizonyos pohár félig tele van, vagy félig üres? Hajlok afelé, hogy félig tele, sőt, azt hiszem fél szemmel már egy csapot keresek, hogy teljesen megtöltsem azt, hiszen a belőlem kivágott részeken kívül semmi sem mondatja velem azt, hogy erre ne lenne meg minden esélyem. Akkor meg miért ne tehetném?
Ezen sorok olvasói között is biztosan van olyan, akinek akadt már dolga ezzel a furcsa nevű betegséggel, talán olyan is van, akit most is aktívan érint a téma. Vajon Ők is így élték, élik meg ezeket a napokat, vagy a többség gyökeres változáson esett át? Vajon kinek mennyit kell lépni az élet nevű társasjátékban, hogy igazán megismerje a szabályokat, sőt, azokat a maga előnyére is tudja változtatni? Egyszer talán majd én is megtudom. Addig marad játék, azaz a különféle kontrollvizsgálatok, a drukk, hogy minden rendben legyen, hiszen akármennyire is önző valaki, ez nem változtat azon a tényen, hogy mások iránt is felelősséggel tartozik. Ha akarom, ha nem, van még tennivalóm, bár szerencsére az akarással nincs gond.

A szürke hétköznapok tehát ismét eljöttek, nekem már csak annyi a tennivalóm, hogy olyan színűre fessem át azokat, amilyenre akarom. A paletta szerencsére nagyon széles, csupán egy jó ecsetre van szükségem.