Mint az a következő sorokból talán majd kiderül, még törékeny az a béke, amelyről alig néhány napja írtam. Egyelőre semmi vészes nem történt, mindösszesen volt két olyan napom, ami így vagy úgy, de elgondolkoztatott. Plusz ma kiesett a lányom első tejfoga is.

Hogy időrendben haladjunk, kezdjük a tegnappal, ami tulajdonképpen egy átlagos napnak volt mondható, de estére mégis eléggé rossz hangulatba kerültem. Délelőtt sikerült utolérnem a sebészetet, így szerencsésen elültettem egy zabszemet oda, ahová a jövő hét hétfő reggelén terveznek egy All Inclusive körutazást. Keretes lesz így a jövő hét, hiszen a hétfői túra után az onkológus vár majd rám pénteken. Ott ugyan vizsgálat nem ígérkezik, viszont a pár nappal korábban levett vért addigra már biztosan kiértékeli a kórház többszörös Aranykémcső-díjas HemoSommelier-je, melynek eredménye természetesen egyre jobban aggaszt. Gondolom nem valami ilyesmi lesz a papíron: halvány rubinvörös szín, egy kis narancsos beütéssel, gyümölcsös Lymphocyta íz, enyhe diós Trombocita lecsengéssel, közepesen telt Hemoglobin, könnyed Monocyta illat, enyhe fenyő utóérzéssel. Mintha savanykás lenne, de a tanninok közepesen szemcsések. Meg még néhány sor a tumormarkerekről.
Érdekes, hogy a múlt héten még kevésbé foglalkoztatott ez a téma, de, ahogy azt írtam, az elmúlt két napban ez valahogy megváltozott. Hétfő este várt rám a szokásos teremfoci, de simán el tudom képzelni, hogy ezentúl inkább törlik a hétfői napokat a naptárból, mert amit tegnap este foci címszó alatt előadtam, az minden volt, csak értékelhető nem. A társak persze rendesek voltak, sőt, a végén még meg is vígasztaltak, hogy régebben sem voltam jobb, én emlékszem rosszul. Pedig szeretném hinni, hogy az elmúlt bő évtizedben nem az volt rám a jellemző, hogy a tíz méterre álló társnak szánt labda az előttem két méterrel álló játékos hátában landol, aki természetesen szintén velem van. Azt az öngólt meg már nem is említem, ami még Benny Hillnek sem jutott volna az eszébe. Hiába lőttem gólt, meg adtam véletlenül jó helyre a labdát egyszer-kétszer, eléggé letört a dolog. Pedig hol volt még a mai nap.
                                                    Kép: forbes.com

Az a mai nap, ami látszólag semmi különöset nem hozott egészségügyi szempontból, mégis, úgy ültem le most írni, hogy nyilvánvalóan közeleg a Maja naptár valóra válásának ideje.
A bevezető sorokban említettem, hogy fél perccel hamarabb van kész a lányom a fogmosással, hiszen kiesett egy tejfoga a sok közül. Az egész elég gyors lefolyásúnak volt mondható, hiszen az első komolyabb jel tegnap délután jelentkezett, úton hazafelé a balettóráról, amikor is közölte, hogy nagyon fáj a foga. Még huszonnégy óra sem telt el és már úgy tudta a kezében tartani a fogát, hogy közben csukva volt a szája, mivel az óvodából hazáig tartó út során győzött a gravitáció. De az is lehet, hogy a "Ne piszkáld!" felszólításom erőteljessége hagyott némi kívánnivalót maga után.
Akárhogy is, az esti mese után már úgy feküdt le, hogy a párnáján Ő, alatta pedig az említett fog szunnyadt, mondván, "Most végre kiderül, hogy vannak-e igazi tündérek!". Reggel természetesen boldog lesz, hogy igaziból vannak, mert az apró ajándékból nyilvánvalóan erre fog következtetni. Az más kérdés, hogy mire ezeket a sorokat majd el tudja olvasni és meg is érti őket, akkorra ez a meggyőződése már a múlté lesz.
És ez a tündéres pillanat volt az, ami végkép betette nálam a kaput mára. Már az is súrolta a könnyfakasztás határát, amikor mese után közölte, hogy "Apa, annyira szeretlek, amennyire messze van ide a Mars!", de a tündérvilágos világnézetet már nem igazán tudtam feldolgozni. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni azzal a visszatérő gondolattal, hogy a nyavalyám esetleges újrázása vet majd véget az Ő tökéletes világának. És mivel úgy két órája valami rejtélyes fájásszerű dolog jelentkezett a hátam bal oldalán, sokkal könnyebb volt ebbe a hangulatba kerülni.
Az érzést persze okozhatja egy sima izomfájdalom is, de az is elképzelhető, hogy a belém költözött démon lakásavató bulija okozza. Lehet találgatni, hogy melyiket tartom valószínűbbnek. Egyre inkább hajlok afelé, hogy a CT az olyan legyen, mint az üdítős flakon: PET. Ki tudja, talán egy ott kapott jó eredmény segítene tartósabban kiverni a fejemből a visszatérés gondolatát. Azt viszont nem állíthatom, hogy rossz eredményre gondolni sem merek, mert akkor a fenti sorok nem születtek volna meg.

Hiába a sok tennivaló okozta gondolatlekötés, ha közben olyan napok is előkerülnek, amikor nem tudok 100%-on dolgozni. Az a néhány perc vagy óra szinte teljesen tönkreteszi az összes többit. A végén még kénytelen leszek kiverni egy fogamat, hogy újra igazán hihessek a tündérekben. Persze csak úgy 32 napig, hacsak nem váltok kivehető fajtára...