Az élet időnként eldöntendő kérdésekkel áll elő, melyek első látásra egyszerűnek tűnnek, mégis valamiért nem tudunk egyértelműen állást foglalni. Nekem még úgy huszonnégy órám van előállni egy válasszal.

A kérdés maga pedig a CT kontra PET CT vizsgálat, azaz, hogy melyiket válasszam? Az illetékes bizottság egyszer már levette a vállamról ezt a terhet, mikor úgy döntött, hogy jó lesz nekem a sima CT is, de nyilvánvalóan nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy az elvileg részletesebb PET CT hamarabb derítené fel az esetleges eltérést, eltéréseket. Amelyekre persze gondolni sem akarok. A gond csak az, hogy hiába nem akarok, mégis gondolok rá. És groteszk módon éppen ez a rágondolás az, amitől elbizonytalanodom a döntés meghozatalakor. Egyértelmű, hogy a legbiztosabb információra lenne szükségem, a gond csak az, hogy az információ lehet pozitív és negatív is, ami azért nem mindegy.
Kicsit úgy érzem magam, mint a műtétek és a prevenciós kemó közötti időszakban, amikor volt egy kis időm élvezni a szürke hétköznapjaimat. Épphogy elkezdtem a Lego kockákkal kiegészített, de mégis régi napjaimat élni, amiket tényleg nagyon élvezek és máris itt egy kis(?) bökkenő. Vannak terveim, melyek közül egy-kettőnél még azok megvalósulására is látok esélyt, így azt hiszem érthető, ha aggódva tekintek minden olyan dolog irányába, amelyekről úgy érzem, hogy fenyegethetik ezeket a remek napokat. Nyilvánvaló, hogy nem maga a vizsgálati módszer dönti el, hogy mi van bennem, az csak tájékoztat róla, de ennek ellenére sem tudok jó szívvel befeküdni a gépbe. Nem a kontrasztanyag esetleges mellékhatásai vagy az egyéb kellemetlenségek, netán a vizsgálat költsége az, ami lassítja a döntés meghozatalát, hanem az, hogy esetleg nem jó híreket kapok. Nem vagyok benne biztos, hogy készen állnék rá.

Vajon tényleg segít egy korai, szinte sejtszintű diagnózis, vagy csak annyit érek el vele, hogy több időm lesz idegeskedni? Ki tudja... Az biztos csak, hogy valamilyen vizsgálaton át kell esnem, ami, ismerve a racionalitásomat szinte biztosan a PET CT lesz. Persze a racionalitás mellett van nekem egy remek, halogatásként manifesztálódó majréhajlamom is, de talán épp itt az ideje levetkőzni azt.
                                               Kép: grinningplanet.com

Holnap délutánig eldől a kérdés, hiszen akkor megyek majd vissza az onkológushoz. Végső esetben feldobom majd azt a pénzérmét, amit már vagy húsz éve dobálgatok, igaz, ilyen fontos dolgot még nem kellett eldöntenem vele. Bár a módszer tudományos mivoltára nem sok bizonyítékom van, főleg ha figyelembe veszem azokat az eseteket is, amikor addig dobáltam az említett fémdarabot, amíg a szívemnek kedves eredményt nem hozta a "sors". Talán most jött el az alkalom, hogy ne ezt a módszert alkalmazzam. Lehet, hogy erre utal az is, hogy néhány napja megdolgozta egy kicsit az érmét a mosógépünk, mivel az bent maradt az egyik nadrágom csikkzsebében, így most dacára a többszöri mosásnak, nem mondanám rá, hogy fényes állapotban van.

Az olvasók többsége, talán száz százaléka, azt fogja mondani, hogy egyrészt ne majrézzak, menjek a PET-re, másrészt gondolkozzak pozitívan, mert akkor majd pozitív dolgokat vonzok be. Akármit is jelentsen ez utóbbi. Nekik csak Bendegúzt tudom idézni, azaz "Próbálok én, de nem megy az könnyen faluhelyen!". Plusz ugye azt is hozzá kell tennem, hogy én most egy negatív eredményt szeretnék bevonzani. Bár végül is az pozitív lenne.
Csak, nehogy összekeverjem őket a nagy vonzásban.

Első körben mondjuk egy kis bátorságot kellene bevonzanom, hogy meghozzam végre ezt a döntést, bár lehet, hogy a tömegvonzás törvénye megoldja majd ezt is. Bár a tömegem mintha csökkent volna egy kicsit az utóbbi időben. Ami tervezett dolog, ugyanis a szürke hétköznapjaim mellett szeretnék a versenysúlyomhoz is visszatérni. Ennek megfelelően próbálok kevesebbet és valamivel tudatosabban enni, bár ez utóbbi eddig is megvolt, mert, ahogy azt Besenyő Pista bácsi is megmondta, étkezés közben mindig tudom, hogy eszem.
Ezirányú törekvéseimnek ad lendületet az elmúlt két nap megnövekedett lego szakkörös programsorozata is, merthogy mostanában megint gördülékenyebbé váltak a dolgok. Semmi krónikus, csak egy olyan időszak, amikor jól jönne a nyáron kiselejtezett tartályom. Az állandó ülésezés egyébként egy új felfedezést is hozott, mely szerint a munkahelyemen nagyon sok olyan ember van, aki nem mos kezet, miután hosszabb-rövidebb időt eltöltött a törzshelyemen. Pedig esküszöm, hogy ingyen adjuk a vizet és a szappant is. Lassan kerülnöm kell majd az ügyfelekkel és kollégákkal történő kézfogást, azaz lehet, hogy egyszerűen csak elfutok majd, ha meglátok valakit. Ez mondjuk illeszkedne a fogyási vágyamhoz, merthogy ismét el akarok járni futni. Még futószerkót is frissítettem néhány napja. Mi ez, ha nem elszántság? Pláne ebben a decemberi hidegben.

Még jobb formába kell jönnöm és nagyon remélem, hogy ezt nem gátolja meg majd semmi, pláne nem egy vizsgálati eredmény. Mert vizsgálat az lesz, a kérdés csak az, hogy az utána jövő csend nyugalmat áraszt majd vagy síri lesz? Az eredménytől tehát tartok, de meg kell tudnom. Bátraké a szerencse!