Jönnek-mennek a szürke hétköznapok, közben pedig hajlamosak vagyunk elfelejteni, de legalábbis elhanyagolni dolgokat. Én például ezt a blogot hanyagoltam az elmúlt időben, melynek a lustaságon túl az is volt az oka, hogy nem nagyon akadt mondanivalóm. Legalábbis ami szigorúan véve a blog témájához tartozik.

Az éves kontrollok, már ha éppen nem lógtam el, persze mentek, de ezekről a blog Facebook oldalán írtam, így aki nem járt ott, talán lemaradt arról a rövidtávú, de teljesen indokolatlan kapcsolatról, mely a legutóbbi CT vizsgálat során jött létre egy tűzoltókészülék és a fejem között.

Ez a bloghanyagolás persze nem volt mindig így. Jöttek az élmények, bővültek a sorok, még egy könyvrevaló is összekalapálódott, melynek, ha más értelme nem is volt, annyi mindenképpen, hogy az engem reparáló kórházak némi pénzhez jutottak, hiszen a könyv teljes rám eső bevétele náluk landolt. Nem mintha rá lettek volna szorulva, hiszen legendásan túl van finanszírozva az egészségügy. De legyen az Ő bajuk, hogy mit kezdenek ennyi pénzzel.

Az első könyves adomány átadása a Szent Margit kórházban

Tartalom tehát gyűlt, ahogy azok a napok is, amelyek olyannyira vágyottak voltak anno. A nagy szürkeségben pedig, -ami azért ám szép, színes szürke-, beleszürkült ez a napló is a feledés ködjébe.

A kedves, de még a kedvetlen Olvasóban is joggal merülhet fel a kérdés, hogy akkor most, ennyi idő után mégis miért ragadott billentyűzetet a napló szerzője?

Nos, egyrészt, hogy ismét megköszönje, hogy anno voltak olyanok, akik ilyen vagy olyan ok miatt úgy döntöttek, hogy nővérek, orvosok, kórházi portások, takarítók, adminisztrátorok lesznek. Merthogy ők és még sokan mások tesznek azért, hogy ha már az ilyen naplók megszületnek, legalább meg is maradjanak. Másrészt azért, mert éppen ma tíz éve annak, hogy a napló szerzője (én), ilyen remekbe szabott bejegyzéssel örvendeztethette meg ismerőseit a Facebookon:

Szóval ma tízéves a diagnózis. 

Hozzáértők szerint az idő múlását azért érzi egyre gyorsabbnak az ember, mert egy-egy esztendő egyre kisebb részét teszi az ember életének. Míg egy nyolcéves gyereknek szinte örökkévalóságnak tűnik az az öt nap, ami a hétvégéig eltelik, addig egy ötvenes éveiben járó valaki könnyen eltűnődik azon, hogy miként díszítheti ismét a karácsonyfát, mikor alig két napja pakolta el a díszeket, és a hűtőben talán még akad halászlé is. Noha a listámon szerepel, egyelőre még nem járok az ötvenes éveimben, ennek ellenére megerősíthetem: az idő repül!

Repüljenek vele Önök is, de ha lehet, maradjanak meg nyolcévesnek! Úgy minden levegőben töltött pillanat hosszú és vidám lesz.