Régen ültem már le ennyire tanácstalanul a billentyűk elé. Téma lenne, de egyszerűen nem tudom, hogy miként is vezessem fel. Az elmúlt fél év legnehezebb napjain vagyok túl, lelkiekben legalábbis biztosan.

Igyekeztem testben és lélekben felkészülve nekivágni a második kemónak, de az élet kicsit átírta a terveimet. Gyanakodni persze már hétfőn délelőtt elkezdtem, ugyanis ezúttal már a kemó elkezdése előtt rám jött a folyamatos mehetnék, ami igazolta azt, hogy az első kezelés utáni hasmenést nem a gumibogyószörp, hanem a fejem okozta. Mondanom sem kell, most már simán elcserélném a történteket egy 24 órás wc-n ülésre. Történt ugyanis, hogy kedden, alig valamivel éjfél után arra ébredtem álmomból, hogy egy szúró, szorító, nem is tudom milyen érzés lesz úrrá az egész mellkasomon. Pánikszerűen kivágtattam az ügyeletes nővérhez, aki lezárta a kemót, majd hívott egy orvost. Mire visszaértem a helyemre, az érzés elmúlt. Abban maradtunk, hogy néhány órán át szüneteltetjük a kemót, és ha nem lesz gond, akkor visszakapcsoljuk. Nem kezdenék egy végtelen leírásba, így kivételesen zanzásítva írom le az eseményeket. Szünet eltelt, kemó vissza, két óra múlva ismét a rosszullétre ébredtem, kemó elzár, EKG negatív. Délelőtt jött a kivizsgálás. Mármint a kivizsgálások. Megannyi EKG, szívultrahang, mellkasröntgen, több vérvétel (természetesen több tűszúrással, így a karom már úgy néz ki, mintha egy sörétes puskával vették volna a vért). Az összes eredmény negatív. Konklúzió: ha ismét lesz tünet, irány az intenzív. A szerda hajnal már ott ért. Folyamatos monitorozás, egy rosszullét ott is, de az EKG semmit sem mutatott. Mint az kiderült, ez a kezelés okozhat szívkoszorúér görcsöket és egyéb nyalánkságokat, ezért hiába vágytam én már nagyon haza, nem nagyon akartak elengedni. Amit sajnos nehéz volt észérvekkel cáfolnom. Lassan ott tartottunk, hogy már sem ők, sem én nem tudtuk eldönteni, hogy a kemó mellékhatása és/vagy a stressz, szorongás idézi elő az amúgy maximum egy percig tartó, de annál ijesztőbb tüneteket.
Szerencsére a szegényes egészségügyünk még mindig rendelkezik egy halom műszerrel, még ha azok nagy része igencsak távol áll a használatra alkalmas kategóriától. Így aztán minden olyan ketyerébe betettek, amijük csak volt: sós kútba tettek, onnan is kivettek... Jött a mellkas CT, amihez egy másik kórházba kellett átvinni. Hiába mentem eredetileg autóval, azt nem használhattam, így életemben először mentővel utaztam. Érdekes élmény volt. A visszafelé vezető úton már a személyzet egyik tagjának telefonján nézegettem különféle nyílt töréseket és más, bőven 18-as karikával ellátott élettelen testeket ábrázoló fényképeket. Szóval igen oldott hangulatban utaztunk, főleg annak tükrében, hogy a CT sem embóliát sem más eltérést (pl. tüdőáttét) nem mutatott. A negatív vizsgálati eredmény persze azt is eredményezte, hogy csak odáig jutottunk, hogy mi bajom nincs, de az nem derült ki, hogy cserébe mi van?
Napközben sem lettem okosabb. Próbáltam minél kevesebbet lenni az amúgy abszolút koedukált szubintenzív őrzőben, ahonnan egyrészt a szagok, másrészt a nem túl vitális környezet űzött egyre távolabb. Sajnos a szagokat nem tudtam elhagyni. Értem én, hogy nem az egészségügy a legjobban finanszírozott terület, de azt azért nehezen hiszem el, hogy ennyire nem telik valami hatékony, illatos felmosóra, meg egy lelkiismeretes takarítóra, aki legalább egy fokkal közelebb tudná vinni a WC-k állapotát a gusztustalantól a "kilincset talán meg merem fogni" szintig.
No, de vissza az eredeti témához: napközben annyit sikerült megtudnom, hogy egyrészt az éjszaka még tovább figyelnek, másrészt alávetnek majd egy terheléses vizsgálatnak, hátha abból kiderül valami. Nagy reményt nem fűztem hozzá, mivel a rosszullétek gyakorlatilag kizárólag alvás, vagy teljes nyugalmi állapotban jelentkeztek. Ma hajnalban ismét egy, a fentiekben leírt érzésre ébredtem, de az EKG most sem mutatott semmit. A rejtély tovább fokozódott. Eljött a reggel nyolc óra és én máris egy szobabiciklin találtam magam, ami a terheléses vizsgálathoz kellett. Nos, az egészből én csak a vizsgálatra emlékszem, mert a tekerős feladvány gyakorlatilag épp, hogy bemelegített, de a terheléstől azért messze volt. Na jó, a combomat egy picit éreztem, de egyrészt még nem vagyok edzésben, másrészt bemelegítés sem volt. Azt meg már nem is mondom, hogy hiába nyertem meg a szakaszt, nem kaptam sárga trikót.
Cserébe a sárga házba sem utaltak át, pedig a vizsgálatok vége gyakorlatilag az lett, hogy szervi problémát nem látnak, valószínűleg a kemó és a megrogyott lelkivilágom okozta a problémákat. Ennek pedig az lett a vége, hogy úgy döntött az onkológus, hogy a jövőben nem kapok több kemót, ezentúl csak kontrollokra kell járnom.

Ha akarom, ez jó hír, ha akarom nem. Nyilván nem bánom, hogy egyelőre abbamaradnak a különféle szurkálások, de azért csak ott motoszkál a fejemben, hogy vajon mennyit ront a tervezettnél kevesebb kezelés az általános esélyeimen? Nehéz dió.
Persze előbb rövidtávon kell helyrejönnöm. Sokat kivett belőlem az elmúlt időszak, főleg az utolsó egy hónap és ezen az elmúlt napok történései sem javítottak sokat. Most éppen ott tartok, hogy képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy a rosszullétek szinte mindig álmomban értek, így mondanom sem kell, félek elaludni. Nagyon nehéz éjszakára számítok.
Pedig tényleg nem így indultam neki ennek a második kanyarnak. Még a hangoskönyv elkészítésébe is belekezdtem bent (Copyright: Ientepe). A tudatalattim azonban máshogy gondolta.

Nagyon remélem, hogy sikerül villámgyorsan beleszürkülnöm a tömegbe és a gondolataim is legalább ilyen szürkévé válnak majd, mert ez a sok villogó szín már meghaladja az agyam feldolgozóképességét. Hiába telt el gyorsan, mégis hosszú volt ez az elmúlt fél év. És nagyon hosszú volt az elmúlt pár nap.
Remélem, sikerül még október vége előtt átállítanom az órámat, -nem megvárva a téli időszámítást-, hogy végre a helyes időt mutassa. Szeretnék már kiszakadni ebből az idősíkból.