Szerte a világban élnek emberek, akik hisznek abban, hogy mindenkinek van egy szerencsecsillaga. Számomra egyre nyilvánvalóbb, hogy ezek az emberek tévednek. Persze az is lehet, hogy csak az enyémmel történt valami.

Nem panaszképpen mondom, de az idei esztendő előtt sem éreztem úgy, hogy tenyerén hordoz az élet, ám ez évben, azt hiszem, kockázat nélkül kijelenthetem, hogy nem én voltam a legszerencsésebb fickó a világnak ezen részén. Mindig próbálom magam azzal vígasztalni, hogy vannak olyanok, akiknek nálam is nehezebb napjaik vannak, ami nyilván igaz, de kétségtelen tény, hogy önmagában ettől nekem még nem lesz jó. Plusz ugye ott az ellenpélda is, miszerint egy halom embernek meg jó. De ez a tény se befolyásolja, hogy velem mi történik. És ehhez nem kell nagy megfigyelőnek lenni.

Mint ahogy ahhoz sem, hogy tudjam: a focizás közben hallott reccsenő hang ritkán jelent jót. Nem mondom, előfordulnak akkora lövések, amekkorákba belereccsen a kapufa, de a helyzet az, hogy manapság már szinte sehol sincsen fából az említett kellék. Ebből aztán kitalálható, hogy a cirka két órával ezelőtt hallott reccsenés sem ilyen jellegű volt. Hétfő van, azaz teremfoci nap, ahol én is megjelentem, ha már az aktuális kemó alól felmentést kaptam. Az elmúlt héten ugyebár erősen visszafogott voltam a szívrohamtól vagy egyéb rosszulléttől való félelmemben, de most elhatároztam, hogy magasabb fokozatra kapcsolok. Tudtam, hogy nagy valószínűséggel nem én leszek a nap játékosa, de úgy voltam vele, hogy legalább iparkodni iparkodok majd. Persze attól azért nem kellett tartani, hogy szembejövök saját magammal a nagy igyekezetben. Nos, nem sokat tévedtem, mert a kapura nagyjából annyi veszélyt jelentettem, mint egy harmadik generációt kiszolgáló, felemás-gombszemű plüssmackó, de azért legalább igyekeztem némi futással megnehezíteni az ellenfél dolgát. Ez lett a vesztem: egy labdáért való harcnál ütköztem és ekkor csendült fel a rövid, de egyáltalán nem odaillő reccsenés. Nagy fájdalmam nem volt, de nem is nevettem fel hangosan. Úgy tűnik, elrepedt az egyik bordám.
Persze ez csak saját diagnózis, mert egyelőre nem mentem orvoshoz. Annyira elegem van már a doktorosdiból, hogy kivárok. Nem mondom, hogy nem volt még jobb, de annyira nem fáj. Ha mégis rosszabb lenne, akkor meg egyszerűen odaállok az előszoba fala elé és néhány perc mozdulatlanság után megnézem a tapétán a röntgenképet. Amennyi sugárzás ért az elmúlt időszakban biztos, hogy maradt még bennem ennyi felesleges dózis.

Fájdalomcsillapítót egyelőre nem akarok bevenni, mert egyrészt, ahogy azt említettem, nem fáj annyira vagy állandóan, másrészt nem akarom, hogy valami egyéb jelet is elnyomjon. Végszükség esetén befekszem egy kád meleg vízbe, ahonnan amúgy az imént vergődtem ki és ahol teljesen tünetmentes voltam. Ezen persze nem lepődtem meg, mert ott szerintem még sosem éreztem magam rosszul. Egy kád meleg víz az én Nirvánám. Ott szeretek a legjobban olvasni, ott jutnak eszembe a legagyamentebb dolgok, amiket az esetek nagy százalékában örökre elfelejtek, és talán ott a legjobb szundítani egy kicsit. Egy Doktor vezetéknevű illető biztosan elmagyarázná nekem óránként tizenötezer forintért, hogy azért érzem ott jól magam, mert az anyaméhben töltött időszak ugrik be tudat alatt. Vagy valami hasonló.
Szóval egyelőre kivárok. Így legalább van időm elmélkedni azon, hogy vajon melyik meteorraj ragadta magával az amúgy sem túl fényes szerencsecsillagomat. Tekintettel arra, hogy magukkal vitték, nincs ami szerencsét hozzon, így szinte egészen biztos vagyok benne, hogy egy olyan raj vitte el, ami 170 évenként jár erre. Hamar elrepül majd az idő... Nem mintha akkor már sokra mennék a visszatértével. Persze lehet, hogy az ismételt feltűnése akadályozza majd meg, hogy a maradványaimat magában foglaló területre csillagközi leszállóhelyet építsenek. Ami megint csak nem túl szerencsés cselekedet, mert az űrkutatás az egyik tudomány, ami mellett teljes mellszélességgel kiállok. Ebből is látszik, hogy a csillagom nincs jól bekötve.

A foci tehát úgy néz ki, hogy egy időre kilőve. Nem pontosan tudom, hogy mikor lettem ennyire szerencsétlen flótás, de egyre nyilvánvalóbb, hogy Pierre Richard hozzám képest egy macsó akcióhős. Pedig már éppen kezdtem felvenni a hétköznapok ritmusát. Nyilván még nem tudtam elfelejteni az elmúlt hónapokat vagy akárcsak az elmúlt heteket, de azért egészen jól elvoltam. Leginkább a kiújulás foglalkoztat, részben az idő előtt abbahagyott kemó miatt, részben pedig azért, mert én én vagyok, aki, mint azt a törzsolvasók már megtapasztalhatták, remekül tud aggódni. Most legalább lesz, ami eltereli a figyelmemet. Egy veteránautónak jobban örültem volna.

Mondanám, hogy egy erre járó hullócsillagtól majd kérek némi segítséget, de így októberben már nem nagyon járnak errefelé ilyesmik. Úgyhogy megyek, keresek egy négylevelű lóherét.