Nem egészen egy hét telt el az első prevenciós kemó óta és úgy tűnik, hogy sikerült túltennem magam az ott szerzett élményeken. Persze attól azért még messze vagyok, hogy dalolva menjek a következő feltöltésre.

Előző bejegyzésem óta, melyet egy vasúti vágányon keresztbe fekve írtam, csupa hétköznapi dolgot csináltam, olyan jó szürkéket, amiket ezen napló elkezdése előtt mindig is. Dolgozom, hozom-viszem a lányomat az oviba, bevásárolok, meccsre járok, jövök-megyek. Megannyi olyan dolog, amivel teljesen esélytelen, hogy az ember meghívást kapjon egy talk show-ba, vagy hogy kikerüljön vele az Index főoldalára. Hiába is csábító az ilyen hírnév, tökéletesen elégedett vagyok az elmúlt héttel.
A hab a tortára tegnap került fel: ismét voltam teremfocizni. Nem mondom, hogy az én nevem skandálásától volt hangos a tornaterem, de egy közepes szintet azért sikerült hoznom. Lőttem gólokat, adtam gólpasszokat és elfogultabbak szerint néha egészen jól tudtam imitálni a futást is. A legfontosabb persze nem a statisztikám, hanem az, hogy nem lógott a nyelvem. Nyilvánvaló, hogy messze voltam attól, amit korábban tudtam nyújtani, de ennek az egyik fő oka az volt, hogy hónapok óta ez volt az első komolyabb fizikai terhelésem és nem akartam nagyon kihajtani magam. Se akkor, se pedig ma nem éreztem/érzem magam kifacsarva, pedig az éjjel alig aludtam valamit, mivel rám tört a fejfájás. Ami azért is nagy öröm volt, mert - mint az véletlenül megtudtam az előző kemón - nem javasolják az Algopyrin szedését, mert állítólag lecsökkenti a fehérvérsejtek számát. Gondolom, már mindenki kitalálta: nekünk csak az volt otthon.
Amúgy továbbra sem értem azt, hogy miért nem lehet összeállítani egy kiadványt az érintettek számára, amelyben egyrészt ilyen, másrészt mondjuk táplálkozási vagy életviteli tanácsokat adnának. Az elmúlt fél évben mindössze a műtét utáni diétához adtak egy ezerszer lefénymásolt papírt, amelyben leírták, hogy milyen ételek és összetevők azok, amelyek jó eséllyel nem oldozzák ki a varrócérnákra kötött apró csomókat. Ezen felül semmi. Máskor is írtam már, de leírom újra: a felépülés részben természetes szelekción alapul. Avagy szemesnek áll a világ. Ami nem túl jó hír sokak számára, legalábbis látok időnként olyan pácienseket, akiknek az is nagy kihívás, ha egy olyan ajtón kell bejutni, amit nem a kilincs, hanem a zárban lévő kulcs nyit. Néhány hete voltam szemtanúja annak az esetnek, ahol egy 60 év körüli férfi nehezen jutott túl azon, hogy hiába látja az Ő orvosának a nevét az ajtón, a kilincs helyén lévő gomb húzása nem nyitja az ajtót. Nem értette, hogy ha jó helyen jár, akkor miért nem nyílik az ajtó? A tekintete úgy 10x járta meg oda-vissza a névtábla-ajtógomb utat, de be így sem sikerült jutnia. Aztán felhívtam a figyelmét a kulcsra.
Ha nem az onkológián történik ez, akkor valószínűleg jót nevetek rajta, így viszont rögtön az jutott az eszembe, vajon ennek az embernek milyen esélye van plusz információkhoz jutni a normál tájékoztatáson felül, ami lássuk be, nem feltétlen elégséges a túléléshez.
Nem gondolom, hogy kivételes képességeim vannak, de eddig még sikerült feltalálni magam. Bár továbbra is vannak néhányan, akik úgy gondolják, hogy nem tudok semmit, ellenben náluk ott van a Szent Grál rejtekhelyét jelölő térkép. Ők azok, akik a nemrégiben közölt receptemhez szolgáltatják a muníciót. Már többször is elmondtam, hogy nagyon örülök, ha valaki segíteni próbál, ellenben nagyon bosszant az, amikor ez a segítség leginkább egy porszívóügynöki munkára emlékeztet. Külön díjazom azokat, akik az elmúlt hat hónap során egyszer nem vették a fáradságot, hogy akár telefonon, akár személyesen megkérdezzék, hogy hogy vagyok, ellenben minden bevezető nélkül megpróbálnak meggyőzni valami szerről, módszerről vagy Istenről. Az ilyen megkeresések vége jellemzően az, hogy az illető vérig sértődik, amiért nem vagyok hajlandó befogadni az általa hirdetett dolgot. Korábban ez zavart, mostanra már eljutottam oda, hogy nem érdekel. De ha lesz egy kis időm, akkor majd kitalálok valamit, hogy viszonozni tudjam.

Tombolnak hát a szürke hétköznapok, még ha tudom is, hogy alig néhány nap és mehetek újra a tor- és kemótúrára. Addig persze még szeretném kiélvezni a semmittevést, hátha sikerül általa a múltheti mélységből magasságot csinálni. Első körben megpróbálok végre eljutni fodrászhoz, mert utoljára a zsáktalanító műtét előtt voltam, így mostanra olyan hobó kinézetem lett, hogy nem fogok meglepődni, ha egy piros lámpánál bekopog az ablakomon egy hajléktalan és ad egy százast. Ha nem ilyen lenne a hozzáállásom az élethez, akkor egyszerűen befesteném feketére a hajamat, lenyalva eltakarnám vele az egyik szemem és máris jobban örülnék a kEMÓnak. Persze közben véletlenül sem mosolyognék.

Öt napom van feltöltődni lélekben, hogy ne viseljen meg annyira a következő kezelés. Kaptam néhány jónak látszó tippet, de azért én is töröm még a fejem. Ha ügyesen csinálom, akkor talán sikerül majd a jövő hét első napjait is szürkére festenem.