A február a farsangok ideje, ilyenkor a szerencsésebbek mindenféle jelmezbe bújnak és egy jót mulatnak egy álarcosbálon. A február azonban az influenza ideje is, ilyenkor a kevésbé szerencsésekbe bújik valami és egyáltalán nem mulatnak.
Ez utóbbi körbe tartozik a lányom és a feleségem, akik második hete próbálják elérni, hogy ne az Ő bőrüket használja maskaraként az influenza. Ha minden jól megy, akkor a hét végre akár sikerrel is járhatnak. Persze nem volt mindig ilyen optimista a helyzet. Múlt hét szerdán, iskola után hipp és hopp belázasodott a lányom és ha már belevágott, nem is aprózta el: 39 Celsius, három napon át. A higany szála éppen csak kezdett ismét összemenni, mikor szolidaritásból a feleségem is csatlakozott lakásunk hőháztartásának trópusivá alakításához. Ha lehet, Őt még jobban kiütötte a dolog, így bő két napon át szimbiózisban élt a kanapéval. Olyannyira megkedvelte az említett bútordarabot, hogy felkelni is csak segítséggel tudott. Ha kicsit jobban résen vagyok, akkor simán eladhattam volna valamiféle alvó alakot ábrázoló szoborként. A lányom a hétvége felé egész jól kijött a lázból, de rögtön új elfoglaltságot talált ugató köhögés, majd fülfájás formájában. A feleségem ismét követte, csak nála a láz is maradt. Ragaszkodó alkat. A dolog odáig jutott, hogy ha a háziorvos/gyerekorvos/patika triónál lenne pontgyűjtő kártya, akkor ezt a bejegyzést már a Marbella-alsón lévő vityillónkból írnám, miután a pontokat forintra váltottam.
A lakásunkban kialakított amatőr kórház persze nem csak azért volt kellemetlen, mert egyetlen egészségesként sokkal nehezebb volt másra hagynom a dagadt ruhákat és a mosogatnivalót, hanem azért is, mert a lányom így lecsúszott az iskolai farsangról, melyet ezekben a percekben tartanak. Nyilvánvaló, hogy a jelmezversenyt könnyedén nyerte volna, amennyiben például H1N1 vírusnak öltözik, hiszen ahhoz még jelmez sem kellett volna, de egyrészt már megvolt a szép rózsaszín ruha (a feleségem majd biztos kijavít, hogy nem is rózsaszín, hanem valamilyen, férfiak szemével nem is látható színű), másrészt lehet, hogy az iskola népe nem örült volna, ha egy-egy darab H1N1 jelmezzel távozik a nap végén. Mondanom sem kell, szegényke igen szomorú (volt).
Hogy jobb hírekkel is szolgáljak: a negyedéves kontrollom első szakaszán túl vagyok. A vérvétel eredménye rendben volt, úgyhogy jöhet a mellkas röntgen és a hasi ultrahang, melyekre március 16-án kerül majd sor jelen állás szerint. Még egy dátumot kellene kerítenem, méghozzá a lenti betekintésre, de erre még nem volt érkezésem. Na jó, lett volna, de ki a fene kapkod egy ilyen vizsgálat után? Azért majd megemberelem magam és legkésőbb a jövő héten feltárcsázom kedvenc belezősebészem jobb kezét, hogy időpontot kérjek egy kis kesztyűs bábozásra.
Friss hírként még arról tudok beszámolni, hogy elméletileg február 16-án kerül adásba az a Dr. Tóth című műsor, amelyben én is feltűnök majd, mint élő díszlet. Sok jóra nem kell számítani és még így is csalódni fog mindenki. A gyerekeket, érzékeny lelkűeket semmiképpen se engedjék a képernyő közelébe! Én szóltam...
És hogy tovább csapongjak, a február 16-ról jut eszembe, hogy február 14-én lesz három éve, hogy belevágtam a rákbizniszbe, amit elméletileg már csak hobbiból űzök. Emlékszem, pont utána volt a lányom ovis farsangja. Hogy repül az idő. Repüljenek Önök is tovább valami más olvasnivalóért!
Utolsó kommentek