Úgy tűnik, hogy a gyerekkoromban véletlenszerűen kiválasztott szerencseszámom ismét hallat magáról. Az elmúlt időszakban ugyanis többszörösen fontos lett az ötös szám.

A tegnapi nap legfontosabb eseménye az volt, hogy öt éves lett a lányom. Közhelyes, de valóban gyorsan repül az idő. Gyakorlatilag minden percre emlékszem a születésének napjából, kezdve a kora reggeli indulástól a kórházba, a szülőszobában eltöltött órákon át, a késő esti otthoni magányig, amikor is a számítógép monitorján nézegettem azt a kis maszatos, gyűrött arcot, amely számomra már akkor is a legszebb volt a világon. Nem akarok nagy szavakat használni, talán nem is ez a blog a legjobb fórum az ilyesmire, de továbbra is teljesen nyilvánvaló, hogy Ő a legjobb dolog, ami történt velem az életben. És ez napról napra csak fokozódik, hiszen a legszürkébb hétköznapokba is Ő az, aki színt visz. És ugye sok szín van még, amit együtt kell kikevernünk...

A mai nap például a vörös szín jegyében telt, hiszen ma délután mentem vissza az onkológushoz, akitől a leendő PET CT vizsgálat időpontja mellett a pénteki vérvétel eredményét sem tudhattam meg, mivel előbbiről valami bizottság dönt, utóbbinak pedig csak egy része készült el. Igen, a tumormarkerek nem derültek ki. Ez természetesen aggaszt, hiszen semmi bajom sincs, ami arra utalna, hogy az eredmény rossz lehet, így teljesen logikus, hogy aggódjak. Szerencsére csak egy hétig kell izgulnom, mert jövő szerdára hipp és hopp elkészül az eredmény. Úgy szeretnék már nem foglalkozni ezzel az egésszel. Tessenek engem végre békén hagyni, hadd hízzak száz kilósra, hadd tegyem tönkre még jobban a bokáimat, térdeimet, no meg ugye új elemként a bordáimat a szokásos teremfocikkal. Ha kell, valami káros szenvedélyt is kerítek, ha az segít. Hadd legyek én ismét az egyik átlagos valaki a tömegben, aki persze jobb életről álmodozik. Abban úgyis jó vagyok. Szeretnék kijutni a fejemből, hogy végre jól kiszellőzhessen odabent minden. Hiába csökkentek az orvosi tennivalók, nem nagyon tudom magam függetleníteni ettől a nyavalyától, illetve attól a kérdéskörtől, hogy mi lesz a folytatás? Szeretném hinni, hogy az idő múlásával és a vágyaimnak megfelelően alakuló kontrollvizsgálatok eredményeitől függően egyszer el tudom majd hinni, hogy többet nem lesz gondom ezzel a dologgal, ami az elmúlt nyolc hónapomat erősen meghatározta. Egyelőre azonban nem látom a végét. Illetve de: öt év. Mi ez, ha nem szerencseszám? Elvileg ennyi ugyanis a tünetmentesség azon időtartama, ami után gyógyultnak nyilvánítják az embert. Bár hallottam már tízet is, amit korábban csak mell-, és tüdőráknál emlegettek, de volt orvos, aki ennél a fajtánál is ennyivel számol. Akárhogy is, garanciát ez sem jelent, hiszen a műtétek előtti kemón is találkoztam olyannal, akinek a tizenegyedik évben került elő újra a dolog.
Persze azok mások, velem ilyen nyilvánvalóan nem történhet. Illetve álljunk csak meg egy szóra! Miről is írok én már itt közel hetvenedszer?  Á, zavaros ez az egész.
Ezen mondjuk nem is csodálkozom, amilyen álmos vagyok az elmúlt napokban. Megoldásként persze ott lenne az alvás, de ki akar ilyesmire időt fecsérelni? Mikor ott a koffein! Igaz, úgy tűnik, hogy valamit fordítva kötöttek be bennem, mert újabban hiába iszok Red Bullt, kólát vagy bármilyen koffein tartalmú dolgot, meglepő módon nem éber, hanem hihetetlenül álmos leszek tőlük fél órán belül. Simán használhatnám altatóként. Ki kellene próbálnom valami ütős altatót, hátha attól meg felpörögnék, amire igazán szükségem lenne.
Így, hogy mostanában nem járok focizni a borda-reccsenés miatt, újra gyarapodni kezdtem. Mondanom sem kell, hogy most nem a bankszámlámról beszélek, mert az már jó ideje olyan állapotban van, hogy ahhoz is egy kisebb vagyont kell rendszeresen befizetni rá, hogy ne legyen rajta egy vasam se. Én csak a zsírt tudom vonzani. Esetleg azt kellene eladnom, hátha az abból befolyt összeg segítségével sikerülne némi előrelépésre jutni. Na nem mintha unnám már, hogy huszonkilenc éve ugyanabban a szobában alszom, igaz, már jó ideje nem Moncsicsivel.

Fel kellene már pörögnöm tehát, amire egyelőre nem találom a megoldást. Néha akad egy-két igazán dolgos nap, amikor tényleg sok dolgom akad akár a munkahelyen, akár itthon, de ez még kevés. Pedig akkor érzem magam igazán elememben, ha van mit csinálnom. Szabadidős programokra viszont nem nagyon jut idő. A hétköznapok eléggé zsúfoltak, mire együtt a család, már este van, olyankor annak is örülünk, ha a vacsora, fürdés, alvás programokat jó sorrendben csináljuk. A hétvégén meg próbáljuk magunkat utolérni. Még néhány ilyen hét és azon kapom magam, hogy én reggelizek az óvodában a lányom helyett, aki meg értetlenül néz a főnökeimre, hogy mit is akarnak tőle.
Persze a neheze nem nekem jut, hanem a páromnak, aki valamelyik altatásom alatt észrevétlenül átvette a családfő szerepét. A kenyérre valót már korábban is Ő biztosította, de az utóbbi időben már az egyebek is neki jutottak a reggeltől estig tartó munka mellett. Egyre gyanúsabb, hogy a napot is Ő üzemeli be reggelente.
Neki talán ez a legnehezebb rész az egész idei programsorozatban: az egyre több szerepben való helytállás. Már csak ezért is hasznos lenne egyre jobban kiszorítani az ezzel kapcsolatos teendőket a naptárból. Vagy legalább valahol megtalálni a nadrágomat, hogy újra én hordhassam. És én is vasalhassam.

Nem mondom, hogy korábban én voltam a két lábon járó Perpetuum Mobile, de a mostaninál kétségtelenül több vitalitás volt bennem. Úgy tűnik, hogy az olyannyira várt sikerélmény-sorozat nem nagyon akar magától megjönni, így kénytelen leszek végre a sarkamra állni és tenni valamit az ügy érdekében. Ideje van változtatni néhány dolgon.

Nincs kedvem tétlenül várni, hogy akárcsak az ismert viccben, az esetemben is kiderüljön: csak egy félrehallás volt és nem öt év, hanem kötél.