Rossz hírrel kell szolgálnom azoknak, akik a tüneteknek drukkolnak. Az előző bejegyzésemben említett süncsalád továbbállt. Sün Aladár, Sün Piroska, Sün Adorján, Sün Dorottya, Sün Demeter, Sün Tihamér s a legkisebb: Sün Balázs.
Amilyen gyorsan jött a tünet, olyan gyorsan állt is tovább. Kapszaicint mindenkinek!
Ma megkezdődött az ötödik hete a kezelésemnek, ami ugye ismét magában foglal egy kis kemót. Minden napra jut egy bödön. Mivel ez nem mézzel van töltve, ezért nem érzem azt a lelkesedést, mint Micimackó. De így, néhány órával a betöltés után nem jelentkezett semmi tünet. Remélem, úgy lesz, mint az első héten, mert az teljesen placebós élményt adott. Múlt pénteken voltam vérvételen, annak eredménye szerencsére teljesen jó lett: amit az első kemó lerontott, azt a csodás szervezet szépen visszagyarapított. Vérműves Kelemen.
Ma reggel meglepő módon idegesebb voltam, mint az első héten. Pedig pontosan tudtam, hogy mi vár rám, hogy az első héten sem volt semmi mellékhatás, stb. De valahogy mégis stresszelt a dolog. Ki érti?
Persze ez is csak addig tartott, amíg rám nem csatlakoztatták a tartályt. Utána már csak a filmre koncentráltam. Mivel a The Walking Dead aktuális évada véget ért, most egy kis Dr. House-szal próbáltam oldalhelyes lenni.
Mondanom sem kell, a kórházban nincs változás, legalábbis pozitív irányban. Továbbra is csodálatos állapotok uralják a mellékhelyiségeket, ha jól láttam éppen a NASA munkatársai vizsgálták szkafanderben a deszkákon létrejött új létformákat. Szórják a pénzt az űrállomásokra, mikor elég egy retúr jegy valamelyik fapados járattal egy hazai kórházba. Mennyi csodálkozó arc lenne.
Akárcsak azoknál, akiknek megemlíti az ember a rák szót. Érdekes dolog látni, ahogy az emberek teljesen leblokkolnak tőle. Vicces élmény, ahogy a szám azt mondja: rák, de a fülük azt hallja: 14-es parcella. A többségének a rák szó egy szinonima a halálra. A mai társadalom számára ez valami olyan dolog, amiről még beszélni sem lehet. Az emberiség életében egészen úgy a XX. századig teljesen természetes dolog volt a halál. Ott volt mindenütt, a betegségek, háborúk, balesetek a mindennapjuk része volt, egészen csecsemő koruktól. Manapság azonban még a Jancsi és Juliskát is átírják a kemencés rész miatt. Amiről nem beszélünk, az nincs. A téma hallatán mindenki rögtön magára gondol és megijed. Valahogy jobban ragaszkodik mindenki az életéhez.
"Ordítva jövünk a világra. Mégis hogy tudnánk elhagyni harc nélkül?." - Sally, Being Human (US)
Még mielőtt levelek ezreit kapnám, nem, nem foglalkoztat a dolog, csak beugrott a sok leblokkoló ember. Ahogy mondtam, továbbra is mellékhatások nélkül vagyok, és ha kerülöm a csípőset, akkor elvileg így is maradok.
Így pedig nagyon könnyű a szürke hétköznapokért hajtani.
Utolsó kommentek