Legalábbis így tartja a mondás. Az sajnos nincs benne, hogy ez a nevetés baromi nagy fájdalommal jár, legalábbis műtét után. Az elmúlt két napban többször is abba kellett hagynom személyes és telefonos beszélgetéseket a fenti ok miatt. No, de ne szaladjunk ennyire előre a történetben.

Kezdjük a szerda reggellel, amikor is nem túl vidám hangulatban megérkeztem jelenlegi szállásomra, a Kútvölgyi kórházba. Útközben erősen gondolkoztam, hogy mégis a reptérre vitetem magam és meg sem állok Dél-Amerikáig. Úgy tudom, onnan macerásabb a kiadatás.
Végül persze ment minden a kijelölt úton. Beköltöztem és úgy 1,5 óráig továbbra is makk egészségesnek érezhettem magam, hiszen semmi sem történt. Utána jött az első infúzió, a fekvés és a várakozás. Pánik már nem volt bennem, valahogy úgy éreztem, a műtét során nem lesz gond. Inkább az aggasztott, hogy mi vár majd ébredés után. Az aggodalmam nem volt alaptalan. Amilyen simán ment az altatás olyan fájdalmas volt az ébredés. Nem hinném, hogy valaha éreztem akkora fájdalmat, mint azon a délutánon. Én a fájdalomtól ordítottam, személyzet meg velem, hogy ne fetrengjek úgy, mint egy földön fekvő olasz focista és akkor nem fáj majd annyira. De ki a fene tud mozdulatlanul maradni olyan állapotban. Végül, felhasználva a szomszédos országok fájdalomcsillapító készleteit is, sikerült félkómás, már-már fájdalommentes állapotba kerülni. Ébredéskor igyekeztem úgy hemperegni, hogy végigtapogassam a hasamat is, így hamar világossá vált, hogy újabb klubnak lehetek a tagja: stomát kaptam. Igyekeztem ugyan nem hinni a kezemnek, de a kérdésemre az a válasz jött: igen, de csak ideiglenesen. Annyit tudtam kérdezni, hogy jó, de így hogyan öleljem majd meg a lányomat?
Aztán hatni kezdett az említett fájdalomcsillapítás. A szerdám gyakorlatilag ezzel ment el: stoma-kóma-stoma-kóma. És persze a fájdalom, ami a vágások környékét érintette.
Másnap valamit enyhült a fájdalom, legalábbis fekvés közben. Csakhogy nagyon igyekeztek lábra állítani. Higgyék el, nagyon kitartóak. Végre sikerült beszélni a sebésszel is, aki elmondta, hogy nem volt egy rutinműtét az eljárás. A problémák a következők voltak: a férfiak medencéje szűkebb, mint a nőké, de az enyém egy kicsit máshogy is áll, olyan izomzaton kellett átverekednie magát, amit még nem nagyon látott. Ez utóbbin nem lepődtem meg, hiszen legalább két évtizede puha zsírpárnával őrzöm minden has- és medencetájéki izmomat a külső behatásoktól. (Az igazság az, hogy fogalmam sincs, hogy miként került oda az a köteg...)
További probléma volt, hogy nagyon mélyen kellett dolgoznia és a fenti okok miatt időnként szinte vakon. Aztán mikor a belek összevarrásához ért, akkor szembesült vele, hogy az általában ott lévő kis vastagbél-kunkor nálam természetesen nem kunkorodik, így a felsőbb szakaszt is lakberendeznie kellett, hogy leérjen. Jól látható tehát, hogy nem csak az agyam van máshogy bekötve. Így lett a műtét bő 3 órás és a fentiek miatt döntött úgy, hogy nem kockáztat, nem engedi rá rögtön a terhelést, hanem csinál egy hasfali kivezetést, melyet elvileg úgy augusztus végig kell majd hordanom. Akkor újabb műtét. Ehhez persze az is kell, hogy valóban minden helyreálljon odalenn.
Ezzel kapcsolatban pedig kissé szkeptikus vagyok a korábbiak alapján, hiszen anno úgy indultam neki, hogy úgy 20% az esélye, hogy rák. Az lett. A műtét előtt úgy 20% volt az esélye az ideiglenes kivezetésnek. Az lett. Most nem hangzott el százalék, de ugye ez sem 100-as. Egyszer igazán dobhatnék már hatost.
Jó hírként talán még az szolgált, hogy ha már úgy is bennem volt egy TV stáb, akkor tettek egy túrát, amolyan Százezer lépés Misiországban jelleggel és ezen kirándulás során nem találták nyomát a rakoncátlan sejteknek más szervtelepüléseken.

Gyakorlatilag innen indult a lábadozásom. Legalábbis ekkortól már fejben is többet tudtam ezzel foglalkozni. Igaz, időnként meg-meg akadtak a gondolatok. Csütörtökön, pénteken voltak olyan gondolataim, hogy fenébe a bloggal, fenébe az egyebekkel, talán ki sem kerülök. Szüntelenül töltötték belém a különféle infúziókat és próbáltak ezekkel erőt adni a lábaimnak. A lábaim mentek is volna, de a fejem amint felemelkedett, rögtön színt váltott, részben a kábulattól, részben az említett fájdalomtól. Egyszer sikerült megtennem úgy 10 lépést, de több nem volt bennem. Ám amint azt mondtam, a személyzet nem az a könnyen feladós típus. Egyrészt katonás rend van, amit a reggel 5-6 közötti ébresztők is jól jellemeznek, másrészt fejükbe vették, hogy nekem jönnöm-mennem kell. Talán valami költözéshez kerestek hórukk embereket. Nos, egy ilyen próbálkozásnak köszönhettem, hogy pénteken reggel a "cirmos" mosdatásom egy plafonmegtekintéssel végződött. Igyekeztem állni a sarat, de egy idő után szóltam, hogy most már leülnék, nincs több erőm. Rögtön kaptam egy széket, ami annyira volt elég, hogy ülve tudjam jelezni: el fogok ájulni.
Mindig is szavatartó ember voltam, így a nővér 5 másodperc múlva már legalább olyan fehér volt, mint én. Kétségbeesetten próbált segítséget trombitálni ahhoz, hogy ismét a többiek által használt testtartást használjam. Végül visszakerültem az ágyba. Újabb infúzió, újabb fájdalomcsillapítás és némi szundítás. Ami itt nem nagyon megy. Az első nap többet feküdtem a hátamon, mint az eddig eltelt 37 évben összesen. Ezt a testem is észlelte, amit úgy próbál azóta is tudatni, hogy folyamatosan sajogtatja a hátsómat. Ha állok a hasam fáj(t), ha fekszem, akkor meg a fenekem. Oldalra fordulni meg nem tudok a sebek, illetve a műtéti váladékot elvezető cső miatt. Azt hiszem szerda óta még nem aludtam összesen nyolc órát. Ma éjjel például egy másik kórteremben fekvő néni adott folyamatos előadást háromtól-ötig, egy felvonásban. Végig ordibált, hogy engedjék ki a ketrecből, dől a füst, mindenki bent fog égni, stb. Mindezt, ahogy említettem, két órán át, egy levegővel. Erősen gondolkoztam azon, hogy hívok egy Taxit, beültetem, és kerül, amibe kerül, de elküldöm az Északi-sarkra. Vagy csak simán átmegyek egy párnával és helyrehozom a légzését. 

Nem untatnám nagyon a kedves olvasókat, így ugranék annyit, hogy miután sikerült pénteken délután kiimádkoznom, hogy szedjék ki belőlem a fixen telepített infúziókat és hadd egyek-igyak valamit, látványos javulás állt be a jövés-menésembe. Pénteken este kaptam egy kis külön tréninget. Behozattam egy táblagépet, amin a szobatársammal (akiről azt hiszem egy külön posztban emlékezem majd meg, mert egy igen fantasztikus ember), az esti EB meccseket tudjuk nézni. Pénteken éppen csak elkezdődött a meccs, mikor megjött a vizit. 2 perc után látványosan távoztak, ami alatt azt kell érteni, hogy égve hagyták a villanyt. A fociért ugye mindent, így erőt vettem magamon, feltápászkodtam, és az evolúciós folyamatot leíró képsor középső képén látható pozícióban elvánszorogtam a kapcsolóig. Mindezt természetesen pucéran, katéteres zsákkal magam mögött. Alig értem vissza az ágyamba, mikor bejött egy nővér, hogy elfelejtett valamit. 15 másodperc után távozott, természetesen a lámpa ismét égve maradt. Én pedig ismét előadhattam a magánszámomat. Most úgy 3 percig élvezhettük az adást, mikor megint jöttek, lámpát kapcsoltak. Mivel több erőt nem éreztem magamban, idejében szóltam, hogy ne feledje el távozáskor lekapcsolni. Jó kis edzés volt. Már ott tartok, hogy egyedül kelek-fekszek, jövök-megyek. Már amikor nem fáj az említett seb. Ez utóbbi nehezen múlik.
Ebben sokat segít a személyzet is, akik előtt azért le a kalappal. Nyilván itt is van olyan, aki azért dolgozik itt, mert anno nem figyelt a matekórán, de a nagy többség egyértelműen az elhivatottság miatt van itt. Tényleg fantasztikusak.

Mivel több időm lett agyalni, jöttek is a gondolatok. A reggelek sajnos nehezek. Nehéz minden nap szembesülni a nem túl vonzó állapotommal. Szerencsére úgy fél óra után előkerül a jobb kedvem, de azért nem jó ez így sem.
Már látom, hogy ha reményeim szerint ideiglenesen is, de új küldetésem lehet. Elfogadtatni az emberekkel a stoma világát. Olyanokra gondoltam, hogy tarthatnánk Stoma-büszkeség napját. Andrássy út lezárva, dübörgő techno zene és a megannyi kamionon ott táncolna az ezernyi félmeztelen férfi és nő büszkén lengetve a különbözően telt zacskóikat. Természetesen itt is lennének ellentüntetők, akik a kordonok mögül lengetnének WC ülőkéket illetve hatalmas, ánuszt ábrázoló táblákat és közben ordibálnának, hogy aki nem rendesen székel, az Isten ellen cselekszik. Táborokba az összes ilyen csökevénnyel!
Persze lehetne békésebb rendezvény is, amolyan Critical-Mass jelleggel. Itt egyszerűen csak végigvonulna a stomás tömeg a városban, majd a Vörösmarty téren a jelzésemre mindenki felemelné a teletasakját. Büszkén mutatva alternatív módot az elkényelmesedett, WC-n ücsörgő embereknek.
Lesz itt dolog, nem vitás.

Holnap talán kiveszik az említett csövet, így reményeim szerint teljesen akadálymentessé válik a járásom. Most úgy érzem, hogy ha az nem lenne, akkor lennék olyan hülye, hogy már fussak is. Tartok tőle, hogy az eltávolítás nem annyira vicces érzés, de mivel gyógyulni akarok, muszáj lesz nevetnem.

Ui.: Tegnap láttam a lányomat. Az élet szép!