Egy hét telt el a második műtét óta, így már kaptam némi ízelítőt az új világrendből, amely természetesen változásokat is hozott. Igaz, nem csak olyan területen, ahol vártam volna.

A legnagyobb aggodalmam az volt, hogy ha nem is véglegesen, de egy jó ideig csak kezet mosni tudok majd kijönni a WC-ről, de ez egyelőre elmaradni látszik. Hogy ez a diétának, a fantasztikus szervezetemnek vagy a puszta véletlennek köszönhető, azt nem tudom, de tény, hogy az elmúlt napokban volt olyan 24 óra, amikor csak kisebb dolog miatt kerestem fel a nyugalom szigetét. Igaz, az első műtét óta ezt gyakrabban teszem, olyannyira, hogy az éjszakai programok közé is felkerült a dolog. Úgy látszik, hogy a belezéskor valami támasztékot is végkiárusítottak, mert a hólyagom sokkal kevésbé szeret kisgömböcöt játszani. A dolog nem vészes, nem kell óránként rohangálnom, talán az eddigi gyakoriság megkétszereződéséről beszélhetünk csak.
A lényeg, hogy a gyári alagút ismét bekapcsolódott az emésztési úthálózatba és eddig úgy látszik, hogy nem a német autópályákon tapasztalható, sebességkorlátozástól mentes szabály lett az irányadó. Nem bánnám, ha később sem kellene traffipaxot bevetni a féken tartásra.
Ugyancsak pozitívumként fogom fel, hogy a testem nem hasít ki sokkal kevesebbet az univerzumból, mint a dupla szabdalás előtt. Az első műtét előtti hashajtás megkezdése előtt 83 kilogrammot mutatott az itthoni mérleg, a tegnap reggeli mérés pedig 79 kilóra értékelt, ami - a számok világában kevésbé járatosak kedvéért - 4 kiló veszteséget jelent. Nem ismerem az iparági átlagot, de figyelembe véve, hogy a két beavatkozás egy hónapos időtartamából úgy egy hétig egyáltalán nem is ettem, nem tűnik radikális súlyveszteségnek. Szerintem van olyan Norbi az országban, aki örülne egy ilyen hatékonyságú fogyókúrának.
Persze nincsen műtét szövődmény nélkül. Meglepő módon nálam ez a munkahelyemen manifesztálódott, ami azt jelenti, hogy mire visszamegyek, addigra eléggé sok minden megváltozik. Még egy műtét és mehetek vissza a balettba ugrálni.

De nyilván nem ez utóbbi dolog a legfontosabb az emberek vagy mondjuk az én életemben. Első körben, örülnöm kellene, hogy végre értelemet nyert a mondás, miszerint "Örülj, hogy lyuk van a fenekeden!". Aztán persze ott van az is, amit mindenki mond, azaz, hogy gyógyuljak meg. Ez részben könnyen megy, hiszen, ahogy arról korábban már többször is írtam, nem igazán éreztem magam eddig betegnek az elmúlt közel 6 hónap során. Ugyanakkor valahogy úgy vagyok vele, hogy nem az a fontos, hogy velem mi történik, hanem az, hogy mi lesz a lányom apjával. Egyelőre én úgy érzem, elfogadom, elfogadtam azt, hogy esetleg kevesebbet tudok hozzátenni az evolúciós folyamatokhoz vagy a TB kassza gyarapításához. Egy nem egészen öt éves gyerek azonban szerintem kevésbé megértő az ilyesmivel szemben.
Persze minden szentnek maga felé hajlik a keze, így természetesen én magam sem bánnám, ha még néhány évtizedig boldogíthatnám az ismerőseimet remek meglátásaimmal, ami a világ és az Ő dolgaikat illeti.

Ezt az ördögi tervet talán segít megvalósítani majd az úgy egy hónap múlva kezdődő és jelen állás szerint négy hónapig tartó ismételt kemoterápia. A műtétek előtt már kaptam ugye tíz adagot, ami kettős hatást ért el, mert nem csak a suicide sejteket tüntette el, hanem az érhálózatomat is átalakította. Legalábbis a nővérek a kórházban erősen kifogásolták, hogy nem nagyon találnak használható vénákat a végtagjaimon. Hazajönni nem tudtam a kórházból, hogy utánajárjak, de egészen biztos voltam, benne, hogy nem hagytam őket itthon. Egyszerűen a kemó eltüntette. David Chemofield.
Nincsenek vérmes reményeim, így nem reménykedem abban, hogy a rám váró prevenciós kemó majd visszaépíti a vénáimat, sőt, további felszámolást látok körvonalazódni. Apró reménysugár, hogy a nekem szánt vegyszereket elvileg lehet tabletta formájában is adagolni, ami az általam olyannyira kedvelt tűszúrások miatt mindenképpen jó hír, de ugye rögtön felmerül a kérdés, hogy vajon mit tenne az amúgy is viharvert emésztőrendszeremmel?
Kész szerencse, hogy nem nekem kell eldönteni a bevitel módját.

Addig persze még eltelik néhány hét, ami, ha másra nem is, arra jó lesz, hogy további tapasztalatokat gyűjtsek a light-beles világról. Ezekről természetesen igyekszem majd beszámolni. Tudják, ne menjenek sehova, a reklám után folytatjuk!