Túl vagyok az első prevenciós kemón, de egyelőre még nem tudom, hogy van-e értelme számozást adni a tegnap véget ért kezelésnek.

Furcsa dolog az idő múlásának érzékelése. Néha úgy érezzük, hogy rohan, néha pedig minden másodperc egy évnek tűnik. Az elmúlt napokban nekem átlagosnak tűntek a percek, mégis, úgy 50 évet évet öregedtem. Hétfőn aggódva, de nem pánikolva érkeztem meg a nekem kiosztott kórházi ágy széléhez, ahol nem kellett túl sokat várni a szervezetemnek, hogy megkezdhesse a 48 órás méregtelenítő kúrát. Természetesen vajúdtam a branűl bevezetése alatt, azaz még mindig nem sikerült megközelítenem a lányom hősiességét, de lassan talán el tudom fogadni a tényt, hogy ez már mindig így lesz. Nagyobb gondnak érzem azt, hogy úgy tűnik: elfáradtam. Fejben legalábbis mindenképpen. Az eltelt két nap olyan szintű mélységbe rántott, hogy egyelőre ötletem sincs, miként mászhatnék ki belőle. A világ legmélyebb kútjának alján ülök megtörve és hiába emelem fel a fejem, csak egy apró, távoli csillag fényét látom. Éppen csak akkora fénye van, hogy tudjam, nem megvakultam, csak nagy a sötétség.
A vicc pedig az, hogy fogalmam sincs, hogy miként is estem bele a kútba.
A kórházi szoba, ahol rabságomat töltöttem, egészen kulturáltnak volt mondható: hűtő, mikró, TV. Igaz, utóbbihoz csak szobaantenna volt, így minden csatornán a Hangyácska és barátai című műsor ment, de ugye nem lehet minden tökéletes. A szűk környezet tehát nem volt lehangoló. Más kérdés, hogy mit lát az ember a folyosón, vagy más kórteremben. Talán ez, talán a magánnyal párosított bezártság lett rajtam úrrá, de tény, hogy óráról-órára lett egyre nehezebb épeszűnek maradni. Hétfőn még sikerült Münchausen báró módjára a hajamnál fogva kihúznom saját magamat a mocsárból, de keddre elveszett ez a tulajdonságom. Pedig kezdetben jól alakult minden. Meglátogatott a feleségem, aki még egy levelet is hozott a lányomtól:
Szóval úgy látszott, minden a helyére kerül, hiszen mi kellhet még a boldogsághoz? Délután még egy barátom és a párja is meglátogatott, sőt, még egy kis étrend-kiegészítőt is hoztak sajtburger formájában, ami igencsak rám fért, mert a kórházi ellátmány finoman szólva is hagyott némi kívánnivalót maga után. Volt olyan ebéd, amibe a kanalat se mertem beletenni, annyira gyanúsan nézett ki.
A kedd tehát egészen jól alakult kezdetben. Szerető család, tele has: Perfect day. Mégis, ahogy fogytak a flakonok, úgy fogyott a türelmem és a kitartásom. Már este azt figyeltem, hogy az utolsó, közületi kiszerelésű flaska mikor fog végre kiürülni, holott tudtam, hogy annak csak reggel jön el az ideje. Ennek ellenére ez a flaskafigyelés annyira megtetszett, hogy képtelen voltam már másra figyelni. Amúgy is nehezen alszom, de infúzióval a karban gyakorlatilag egy szendergés is lehetetlen küldetésnek látszik. Így aztán azzal telt az éjszaka, hogy szinte minden csepp után megnéztem, hogy mennyi van még, mennyit kell még várnom, hogy végre kihúzzák belőlem a tűt, ami annyira nyomasztott, hogy sikerült porrá zúznia a lelkemet.
Hiába próbáltam másra gondolni, nem ment. Gondoltam a családomra, veteránautókra, hegyre-völgyre, munkára, de semmi sem tartott tovább néhány pillanatnál. Éreztem, ahogy elhatalmasodik rajtam a kétségbeesés, a kilátástalanság. Ha kicsit tovább tart az éjszaka, talán még olyan látomásokkal is gazdagodom, mint Sherlock Holmes egy ópiumbarlangban. Bár már így is láttam magam, amint mindenféle áttétekkel fekszem ott, és csak folyik belém a kemó, hogy még egy napot adjon. Életem legnehezebb éjszakája volt.
Február óta tart a mizériám, de az eltelt bő fél év alatt még sosem éreztem magam betegnek. Egészen mostanáig. Pedig ez a kezelés elméletileg prevenciós, azaz már nem is kezelés, hanem megelőzés. Olyan, mintha attól fordultam volna be, hogy be kell vennem két szem multivitamint. Még ha ez a nedű, amit adnak, távol is áll attól.
Nagyon vártam, hogy végre hazaérjek, de nagy felüdülést ez sem hozott. Jó volt itthon lenni, de pihenni így sem tudtam. Egyrészt a fejem tovább zakatolt, másrészt egész nap a WC-re rohangáltam, amit talán az idegeskedés, talán a ledöntött szert okozott. Esetleg mindkettő. Akárhogy is, a WC csak akkor nem volt messze, ha rajta ültem. Délutánra már annyira elfáradtam, hogy az sem érdekelt, ha esetleg bent megyek ki, így sikerült egy órát aludnom.

Összetörtem. Nem tudom, hogy pontosan mi indította el a folyamatot ott a kórházban, de elgázolt, mint egy úthenger. És még vagy ötvenszer. Tudom, hogy miért lenne fontos, hogy végigcsináljam ezt a kúrát, de egyelőre abban sem vagyok biztos, hogy a második kezelésre el tudok majd menni, nem, hogy a végéig elérek.

Mára jobb lett a hangulatom, ami még mindig  nagyon messze van a tökéletestől, de talán elkezdtem kimászni abból a kútból. Próbálok nem lenézni mászás közben, mert félek, nem sok jót látnék ott.
Ha kijutok, az lesz az első dolgom, hogy bedeszkázom a tetejét, és kirakok egy figyelmeztető táblát: Vigyázat, életveszély!