Tegnap, kihasználva a szombat adta lehetőségeket, kirándultunk egy kicsit a Normafához. Korlátlan mennyiségű friss levegő állt rendelkezésemre, hogy kiszellőztessem a fejem, amit, -- köszönhetően az éjszakai nyugodt alvásnak --, egészen kipihent állapotban vihettem magammal.

Megannyi dolog mellett a drogozás az egyik, amit eddig még nem próbáltam ki, de úgy tűnik, mégsem kell úgy leélnem az életem, hogy ne szereztem volna némi tudathasadásos élményt, köszönhetően a kemoterápiának, amit persze nem ok nélkül adtak. Az év eleji diagnóziskor elmondták, hogy körülbelül mi vár majd rám, és már akkor is tartottam tőle, hogy nem minden részét fogom élvezni a dolognak, arra azonban talán magam sem gondoltam, hogy az ügymenet végén, ami talán a legkönnyebbnek mondható része a kezelésnek, lesznek majd a legnehezebb napjaim. Tudtam persze, hogy nem feltétlen olyan a személyiségem, ami miatt plágium miatti pertől kellene tartania a Rambo című film készítőinek, de azért mégsem örültem annak, hogy a prevenciós kemó ennyire padlóra vitt. Öröm az ürömben, hogy kiderült, nem személyiségfüggő a dolog, ugyanis külföldi források szerint a nekem is adott Folfox nevű elixír bizony pánikrohamot is okozhat az arra hajlamos személyeknél. Eddig ugyan azt gondoltam, hogy személyiség nélkül születtem, de ez most cáfolni látszik ezt az elképzelésemet. Mondjuk jobban örültem volna, ha a motyónak olyan mellékhatása van, ami növeli a góllövési százalékot az arra érzékenyeknél, de ugye a gyógyszereknek sosincs pozitív mellékhatása.
Megtudtam tehát, hogy nem csak hajlamos vagyok a pánikrohamra, de megvalósítani is ügyesen tudom azt. Szerencsére az elmúlt napok arra is rávilágítottak, hogy ha visszahelyeznek a saját környezetembe, akkor kezelni is tudom a kialakult problémát. Úgy tűnik ugyanis, hogy kezdek lenyugodni. Messziről például már nem is látszom egy rakás szerencsétlenségnek.

Tudom, érzem, hogy ez most nem egy félórás program, de azt is látom, hogy jó irányba halad a dolog. Az első itthon töltött éjszaka még úgy kezdődött, hogy nem mertem elaludni, tudván, hogy a kórházban szinte mindig álmomban tört rám a rövid, de hatásos rosszullét. A félelem miatt tehát sikerült kiviteleznem a 24 órás nap több órával történő kibővítését, azaz megvan az oka annak, hogy miért érezte magát mindenki kialvatlannak pénteken reggel. Velem együtt, mert bár egy idő után győzött a fáradtság és elaludtam, reggel fel kellett kelnem, mert várt a munka. Illetve én vártam rá, mert éreztem, hogy kell valami, ami sikeresen fenntart lelkem háborgó tengerének felszínén. Nem kellett csalódnom, mert ha szikrázó jókedvem nem is lett, de sikerült abbahagynom a hold kaviccsal történő dobálását. Nem mesélném el az azóta eltelt idő minden percét, így röviden csak annyit írnék, hogy péntek óta minden éjjel hibátlanul tudtam aludni, sikerül egyre jobban kikapcsolódni, bár napközben azért még van, hogy előjön némi furcsa érzés a mellkasomban, de ez szinte egy szúnyogcsípéssel egyenértékű a korábbiakhoz képest. Ha így megy tovább, akkor akár még arra is képes leszek, hogy egyedül kössem meg a cipőm. Már csak a kemó azon mellékhatásától kellene megszabadulnom, ami a hideg dolgokat teszi emlékezetesebbé. Jelenleg ugyanis ha a langyosnál hidegebbet iszok, akkor úgy szúr a torkom, mintha héjastól nyelnék le egy vadgesztenyét, illetve azonnal tűpárnává változik az összes ujjbegyem, amit vagyok olyan természetimádó, hogy 15 Celsius alatt is a szabad levegőre viszem a végtagjaimat, vagy ilyen hőmérsékletnél hidegebb dologhoz érek.

Az eltelt idő amúgy érdekes tanulságokkal is szolgált. Egyrészt újabb igazolást nyert, hogy a magyar nyelv mennyire kifejező, hiszen míg a Facebook angol verziójában a felhasználó kapcsolatai Friend, azaz barát néven futnak, addig magyarul ismerőseink vannak. Nos, ennek helyességét szinte száz százalékban tudom igazolni. De az is biztossá vált, hogy a jövőben néhány dologhoz másként kell majd hozzáállnom. Ha látványos önmegvalósításba nem is fogok kezdeni, azért az biztos, hogy komolyabban kell vennem néhány kitűzött célt. Az meg ugye szentesíti az eszközt.

Az elmúlt napok tehát a regenerációval teltek, de nem kell sokáig nélkülöznöm azt a folyosót, ahol ILYEN csodálatos alkotások várják a betegeket pácienseket, ugyanis kedden be kell ugranom, hogy beszámoljak arról, hogyan is érzem magam. Biztosan jó lesz kicsit felidézni a nem túl régi emlékeket az ott váró szagok és hangulat alapján. Cserébe elvileg nem vár rám további kezelés, csak kontrollok. Októberben ismét részese lehetek Kemény Henrik bábszínházának egy rövid tükrözés útján, illetve úgy november elején pedig mehetek CT-re egy kis kontrasztanyag okozta hőhullámért.

Ennél többet azonban nem tervezek. Várnak a kihagyhatatlannak látszó, ám mégis kihagyható helyzetek, az őszi fények adta kiváló fényképezési lehetőségek és az autós kirándulások. Meg még vagy ezernyi dolog, hiszen végre szabadlábon vagyok.