Talán ez a leggyakoribb konstrukció a különféle utazási ajánlatoknál, pedig ennyi idő szerintem nem elég arra, hogy igazán kikapcsolódjon az ember. Eddig legalábbis így gondoltam.

Az elmúlt bő egy hétben mégis sikerült szinte teljesen kikapcsolódnom, már ami a rákjellegű gondolatokat illeti. És ehhez nem kellett repülőre ülnöm, ami nem nagy gond, mert nem igazán szeretem a repülést. Szép a világ onnan a magasból, csak valahogy aggaszt az a lehetőség, hogy nem a tervezett helyen és sebességgel ér földet a gép.

Utaznom tehát nem kellett, sőt, igazából semmi különleges nem történt velem. Leszámítva azt, hogy ismét sok munkám és egyéb tennivalóm volt, pont annyi, amennyi már elég ahhoz, hogy az egyébként állandóan kalandozó neuronjaimat folyamatosan lekösse. Olyan volt a hetem, mint egy időutazás. A nyavalyám kezdete előtt voltam utoljára ennyire gondtalan, ami ugye hivatalosan valamivel több, mint kilenc hónapja indult, de nem hivatalosan talán úgy két-három éve. Magáról az első tünetekről, amelyek akkor még nem tűntek annak, még nem is írtam, de ha már szóba került az időutazás, akkor ejtek róla néhány szót, hátha sikerül újabb tippeket adnom hipochonder olvasóimnak.
Emlékeim szerint úgy három éve jelentkeztek az első rendellenességek abban a folyamatban, amely a műtét óta oly sok említést kapott ezeken az oldalakon. Elkezdtem hetente végezni azt, amit addig egy-két naponta csináltam. Volt olyan, hogy az egy hetes turnusok között is ellátogattam az azóta törzshellyé vált helyiségbe, de az állandó ügyintézés mindig egy hetes időközönként jött, szinte órára pontosan. Ez a nap eleinte hétfő volt, de később csúszott annyit a dolog, hogy már nem vehettem biztosra a nagy napot. Ami tényleg nagynak és biztos pontnak volt mondható, ugyanis minden egyes alkalom ugyanúgy kezdődött: normál inger, normálnak tűnő ügyintézés, ami szép csendben átváltott egy görcsölő valamivé, olyan mennyiségű árukiadással, hogy egy kerékpárt is neki lehetett volna támasztani az eredmények. Majd mikor azt hittem, hogy vége, akkor jött a második és a harmadik kör, melyek már sietősebb ügyintézést kívántak. És ez sokáig ment így. Mindig átlagosnak indult és mindig pontosan három kör lett belőle. Eleinte arra gyanakodtam, hogy valamilyen étel vagy alapanyag kezdett allergénként funkcionálni. A leggyanúsabbak a tejtermékek voltak, hiszen vasárnaponként gyakran használtam tömegnövelő szerként a túrós palacsintát, a triatlonozás pedig, ahogy azt említettem, eleinte mindig hétfőre esett.
A megvonás azonban nem hozott egyértelmű eredményt. Ezért aztán felvettem a stresszt is a gyanúsítottak körébe, amit talán az indokolhatott, hogy a lányom vészesen közelített a harmadik életévéhez, ami egyet jelentett az óvodával és a GYES végével. A probléma azonban egyre nehezebben volt kiszámítható, mert néha úgy tűnt, hogy rosszabb, néha meg két teljes hónapra is eltűnt. Teltek múltak a hónapok, talán nyolcat is lapoztam a naptárban az első eset után, mikor is az óvoda meghozta első gyümölcsét: amolyan rotavírus-szerűséget hozott haza egyetlen ismert gyermekem. Kereken négy óra alatt átment rajtam, de az a négy óra olyan intenzív volt, hogy nem volt rajtam olyan nyílás, amit ne használtam volna. Egy időben!

Ezután jött a második tünet, amit természetesen valamiféle utóhatásnak gondoltam, de később kezdett gyanússá válni a dolog, hiszen az idő múlásával csak fokozódott annak intenzitása. Ez a tünet pedig nem volt más, mint az, hogy egyre gyakrabban kezdtem a szelek szárnyán közlekedni, ami ráadásul sosem jött egyedül. Gyakorlatilag úgy volt hasmenésem, hogy közben teljesen normális volt a termés. Mégis, annyiszor tudtam néhány milliliternyi hasmenést produkálni, akárhányszor csak akartam, azaz mindig jött valami, mikor azon voltam, hogy a bennem lévő gázok ne repítsenek egyenesen a sztratoszféráig. Eleinte ez napi egy-két alkalmat jelentett, később ez elment úgy hét-nyolcig is. Időnként némi vérnek látszó valamivel. Orvoshoz természetesen nem mentem.

De ugye semmi sem tart örökké, így tavaly ősszel végül elmentem egy gasztroenterológushoz, ahol töviről-hegyire elmondtam mindent, beleértve a családi előzményt is. Már ekkor is felmerült a tükrözés gondolata, de egyrészt nem akartam ennyire könnyen kaphatónak látszani az első randin, másrészt az orvos az elmondottak alapján úgy 20% esélyt látott a rákra. Pláne úgy, hogy sem az erőnlétemmel, sem az étvágyammal, súlyommal nem volt semmi gond. Elküldött vérvételre, ultrahangra, de azokból semmi sem derült ki, így abban maradtunk, hogy első körben rázzuk helyre a bélflórámat. Ez hozott némi változást, de az alaptünetek nem igazán múltak. Így jutottam el oda, hogy rászánom magam életem első bábszínházi szerepére. Ez volt idén februárban, ekkor kezdtem el gyűjteni azokat az élményeket, melyeket azóta változó gyakorisággal vetek papírra, azaz hogy bitekre és bájtokra. De vissza a jövőbe!

Dolgos, de mégis elmondhatatlanul nyugtató napokon vagyok túl, még úgy is, hogy pénteken nosztalgiáztam egy kicsit, hiszen vérvételen voltam. De még az sem okozott semmiféle problémát: hajnalban felkeltem, elkocsikáztam a kórházba és sorban állással együtt is úgy 6 perc alatt végeztem, azaz roboghattam haza, hogy együtt mehessünk az óvodába. Nem emlékszem minden vérvételemre, de megkockáztatom, hogy dobogón van a legsimábbak között. Egyedül a fertőtlenítésre szánt spray szaga az, amit továbbra sem tudok megszokni. De ez legyen a legnagyobb bajom. Ezen felül a sebészetre is próbálok időpontot egyeztetni, de eddig egyetlen hívásom sem talált szabad fülekre. Vagy profilt váltottak, vagy valakibe beszorult a tükrözéshez használt slag és most ott áll a teljes személyzet egymás derekát fogva, mint a Répa című orosz népmesében, ami csak nem akar kijönni a földből. Nem irigylem szegény flótást.

Ugyancsak kezdek megbékélni a belezésem óta megváltozott toalett mániámmal is, ami természetesen zavaró és olykor fárasztó is, de az elmúlt héten valahogy ez sem tudott igazán megviselni, pedig a péntek éjjelt megint ott kezdtem. Egyre gyanúsabb, hogy a zsíros ételekkel távolabbivá fog válni a kapcsolatom. Most azonban ez sem érdekel, mivel olyannyira felpörögtem ezen a héten, hogy még tervezgetni is volt kedvem.

Nyaralni akarok egész évben, úgy, ahogy ezen a héten, azaz sok-sok tennivalóval. Már hosszú évek óta tudom, hogy semmi sem fáraszt ki úgy, mint a semmittevés, ami persze könnyen elcsábít bárkit. De van ellenszere, úgy hívják, hogy: akaraterő. Ki tudja, lehet, hogy nekem is van...