Azt szokták mondani, hogy semmi sincs ingyen. Van, amikor meghatározott összeget kell fizetségül adnunk, van, amikor szívességgel, esetleg borravalóval fizetünk ki vagy köszönünk meg valamit. És van ugye a hálapénz.
Az egyik kedvenc filmem az Egy asszony illata című mű, annak is az amerikai feldolgozása Al Pacinoval. Ennek egyik jelenetében hangzik el ez a mondat: Nem az a fontos, hogy mennyi borravalót adunk, hanem az, hogy sok legyen. Sokáig alkalmaztam ezt a módszert magam is, pedig sohasem kaptam olyan értesítést a bankomtól, hogy nyissak még egy számlát, mert arra az egyre már nem fér több pénz. De valahogy mégis állandó késztetést éreztem, és ez néha még most is így van, hogy a várthoz képest két-háromszoros borravalót adjak az újságosnak, a pizzafutárnak vagy egy pincérnek. A törzshelyeken ezt általában mindig megjegyezték, így nekem meccsnapokon is jutott sportújság, vagy egyszerűen csak kicsit figyelmesebben szolgáltak ki. És persze olyan is volt, hogy a tartós kiemelt bérezéssel sem tűntem ki a többi ügyfél közül. A pénzosztás népszokása persze nem csak az újságosnál divat, hanem az egészségügyben is. Még a legelső bejegyzések egyikében írtam, hogy az egészségügyi dolgozók munkája szinte megfizethetetlen, amit az állam is igen hamar felismert, ezért nem is nagyon próbálkozik vele. Ennél fogva ez a folyamat a páciensekre illetve azok családjaira marad, lelkiismereti alapon. A fő motiváció persze a jobb kiszolgálás, a több figyelem reménye, hiszen betegen, kiszolgáltatva még többet igénylünk ezekből. Nyilván az autószerelők is kapnak ilyen indíttatásból borravalót, de ott azért elnézőbbek vagyunk, ha javítás után mégis zörög az autó, esetleg folyik belőle valami. Műtét vagy kezelés után azonban senki sem szeret zörögni, a folyásokról nem is beszélve.
Kép: imagetemple.com
Nem volt ez másként az esetemben sem, így aztán az elmúlt év során többször is kinyitottam nem létező pénztárcámat. Hogy enélkül másként alakult volna-e bármi is a procedúra során, azt talán sosem fogom megtudni. Erős a gyanúm, hogy nem. Már csak azért is, mert nem egy olyan nővér volt, aki nem fogadott el semmit, maximum némi desszerttel lehetett megédesíteni a napját. Az orvosok között pedig volt olyan, aki szó szerint vette a hálapénz kifejezést, ami utólagos elszámolást jelentett, és mivel egy sem volt, aki előre meghatározta volna, hogy milyen összeggel szeretné gyarapítani a már meglévőt, nem tudhatta, hogy a hála nekem két gúnárt vagy egy tűzpiros Ferrarit jelent majd. Magyarán biztosan nem a pénz miatt bánt(ak) velem úgy, ahogy. Aztán volt olyan eset is, amikor hiábavalónak bizonyult a kenőanyag, nem lett tőle olajozottabb a gépezet. Persze ki tudja, lehet, hogy az már a teljes sebesség volt. A lényeg, hogy utólag már nehéz eldönteni, hogy az alkalmazott paraszolvencia hatékonyabb volt-e, mint mondjuk egy indián tánca az időjárás befolyásolására.
Volt, aki kérte, hogy számszerűsítsem, hogy mibe fáj egy ilyen hobbi, és ahogyan azt a soraimat gyakrabban olvasók már tudják, az életemnek ez a része egy nyitott könyv, úgyhogy röviden összefoglalnám a kiadásaimat.
- Gasztroenterológus, onkológus, sebész, altatóorvos kvartett összesen: 310.000 HUF
- Nővérek, műtős, egyéb személyzet: cca. 50-60.000 HUF (desszertek beleszámolva)
- Csodaszerek, örök élet elixír: 0 HUF
Fenti összesítés emlékezetből készült, így elképzelhető, hogy valaki vagy valami kimaradt, de ez talán már nem volt szignifikáns tétel. Hogy ez sok(k) vagy kevés, az nyilván relatív, tőlem ennyire futotta. Hogy kifizetném-e újra? Igen. Az már más kérdés, hogy nem szeretnék újra ilyen helyzetbe kerülni. A kérdés csak az, hogy ennek mi az ára? Hiszen tudják, semmi sincs ingyen.
Utolsó kommentek