Úgy tűnik, hogy végre itt a tavasz. Ez pedig azt is jelenti, hogy lassan kivirágzik majd minden. Mintha ugyanez a folyamat menne végbe bennem is, bár arról azért nincs szó, hogy felhőtlen, rózsás lenne a hangulatom.

Nagyon jó, hogy végre nem Hippokratész birodalmában töltöm az időmet, ez tulajdonképpen már önmagában is egy örömteli dolog, de még az a szerencse is megesni látszik velem, hogy a WC-re járkálás is valamelyest kiszámíthatóbbá vált. Persze a szerencséért tenni is kell, ami ez esetben azt jelenti, hogy egészen jól tudom tartani magam ahhoz, hogy minden reggel legyűrjek egy pohárnyi bélflóra helyreállító löttyöt. Nem mondom, hogy ihatatlan a cucc, de a diszperzit ízét képzelem hasonlónak. A szabályosabb ügyintézést tovább segíti étkezési szokásaim uniformalizálása is, ami úgy néz ki, hogy 9-10 körül próbálok egy kiadósabbat reggelizni, majd úgy délután 5-7 óra körül pedig vacsorázni. Köztük nem nagyon történik semmi. A súlyom beállt 75-76 kilóra, ami részben annak is köszönhető, hogy a futás mostanában kissé háttérbe szorult, részben az időjárásnak, részben az évi egyszeri influenzámnak köszönhetően. Meg persze némi lustaság is felszínre tört, de ezúttal ez hátráltatott a legkevésbé. Ami az influenzát illeti, bő egy év után ért utol ismét valami nyavalya, és ez most kivételesen a szokásosnak mondható 2-3 napnál tovább is tartott. Mondjuk a környezetemben mindenki érintett volt, így nem csoda, hogy a vírusaink gyakorlatilag Kéktúrát játszottak és folyamatosan vándoroltak. Szerencsére, néhány napja továbbálltak és ezúttal talán valami mediterrán helyet néztek ki maguknak kirándulás gyanánt. Így készül a spanyolnátha. 

Meg az én pánikom, ugyanis némi köhögés hátramaradt, ami alatt nem amolyan lányos kuc-kucot kell érteni, mert lányosban én csak sikítani tudok, azt is leginkább vérvételkor, bár mostanában egész jól szoktam azt is viselni. A köhögés időnként amolyan roham jelleggel tör rám, amiből egyenesen következik a tüdőáttét gondolata. Igaz, hogy 15-20 éve is simán köhögtem így akár betegség nélkül is, például stresszesebb idők alatt, de a személyiségem már csak ilyen. Ha nincs gond, kerítünk. Sokszor írtam már, hogy a legnehezebb dolog talán ezeket a gondolatokat távol tartani magamtól. Ahogy azt Regős Bendegúz is mondta: Igyekszem én, de nem megy az könnyen faluhelyen. Az agyam olyan furcsán van bekötve, hogy ha nem kap annyi feladatot, ami legalább 150%-os kihasználtsággal jár, akkor simán képes bármilyen gondolatmenet közepébe szúrni a rák szót. Nincs az a tárgykör, amelyből ne tudna fél mondat alatt eljutni ehhez a témához. Olyan, mint egy gyomnövény, ami elszívja a tápanyagot a virágoktól. Kéne valami jó kis gyomirtó. Elvileg már találtam is egyet, és ha minden jól megy, akkor nemsokára több lesz, mint kósza gondolat.

Amint az a fentiekből is kiderült, semmi Hollywood-i nem történik velem, azaz az életem továbbra is valós eseményeken alapul. Ezen blog szempontjából talán csak két esemény lehet említésre méltó. Az egyik, hogy március során megint esedékes lesz egy tükrözés, a másik pedig az, hogy néhány hete ismét voltam egy vérvételen, ezúttal a műtétek helyszínén, azaz a Kútvölgyiben. Ennek pedig az volt az oka, hogy még az első műtét előtt csatlakoztam egy kutatási programhoz, melyhez én néhány adag vérrel járulok hozzá. Elvileg ez volt az utolsó adag. Olyan tumormarkereket és genetikai jellemzőket néznek, amelyek amúgy nem részei a normál procedúráknak. Rám nézve elvileg semmilyen hatással nincs, de ki tudja, talán pont az a néhány fiolányi vér hoz majd áttörést, amelyet én adtam. Bár nagyon remélem, hogy az enyémben az egyetlen normálistól való eltérés az örök élet génjének jelenléte. Az még jó sok tavaszi virágzást jelentene.